Igen, új kor. Jókor! Jó kor.
Fogtam a kulcsot, és betettem a zárba. Megpróbáltam elfordítani, és lám… Sikerült! Az ajtó nyitva. Beléptem. Az ajtó becsukódott. Belül nincs kilincs. Nincs visszaút. Nem is kell, mert az elmúlt. Új út, új nyitott ajtó. Nem csupán egy! Csak győzzem a tempót!
Ráléptem tehát az új útra. Egyik lépést teszem meg a másik után. Először csak óvatosan, azután bátrabban, és egyre tempósabban. Már nem botorkálok, hanem határozott léptekkel haladok előre, mert az Isten megy előttem, vezet! Isten kegyelmes.
Meglepő? Az. Nekem főleg. De látom, ahogy mások is meglepődnek. Nem baj. Csodák és meglepetések márpedig vannak!
Új kor. Olyan sok dologban. És én csak tanulok, és tanulok… Élvezem az életet! Felemelt fejjel, és kihúzott derékkal, egyenes háttal járhatok. Mert: „Isten gyermekei vagyunk. Ha viszont gyermekek, akkor örökösök is. Valóban, mi Krisztussal együtt kapunk örökséget Istentől” (Pál Apostol, Római levél 8/16-17). Én is beletartozom a „mi”-be.
Rájöttem, hogy valóban csakis egy dolog számít: az, hogy mi mond Isten. Az egyik legfrissebb szerzeményemben ezt így írtam meg: „Nekem csak Te vagy a Lényeg! Nem fontos, ki, mit gondol, én Érted élek…”
Új kor! Értékrend vált(oz)ás.
„Mi az irány, Kapitány?” – kérdezem néha, s jön a válasz: „Teljes gőzzel előre!”
