Ma reggel találkoztunk. Lenn, a Duna partján. Mert az nyugodt, és csendes – általában. Ma reggel sem volt ez másként. Egyetlen zaj volt csupán: a szél. Mikor a partra értem, már várt rám. Féltem, hogy a szél túl hangos lesz ahhoz, hogy halljam, ahogy beszél hozzám.
Azonban, a szél dallamos szavakká formálta a magával hordott zajokat… S egyértelmű lett minden…
Azt kérdeztem, miért nem látok magam előtt néhány dologban legalább 4-5 biztos lépést. A szélhordta hangokból kihallottam a választ: ha egyhelyben állok, teljesen mindegy, hány lépést látok magam előtt. Amíg nem lépek, csak helyben járok, minek akarok előre látni 4-5 lépést?
Jogos! Ha már meg tanulok lépni, esetleg járni… na, majd akkor elég lesz látnom. De amíg egy lépés is kihívás, addig…
… Addig csak egyetlen dolog a fontos, amit ma reggel súgott a fülembe: „Menj!”
„Döntöttem: megyek utánad, ha hívsz, én indulok…” – Éneklem az „Egyetlen út és Igazság” című dalunkban. Itt az ideje, hogy végérvényesen kizárólag olyat énekeljek, és olyat írjak, amit meg is teszek… és hogy megtegyem, amit éneklek…
Szólt már a Mester máshoz is: „Kelj fel, és járj” – s most hozzám is szól. Én pedig felkelek, és járni kezdek. Elsőnek mondjuk: egy lépést fogok megtenni… aztán jöhet a következő…