Eltelt a húsvét, és ahogy egy bejegyzéssel korábban írtam, számvetés történt... Elég sok dologban. Nem feltétlenül könnyű dolog ez, nekem legalábbis. Szembesülni tényekkel, szembesülni olyan dolgokkal, amik nem tökéletesek, de én csináltam őket.

        Az élet zajlik. Olykor tán túlzottan is. Én pedig azon vettem észre magamat, hogy most már tényleg muszáj változtatni egy s más dolgon. Többszöri visszatérő egészségügyi problémák miatt jutottam ide. Nem, nem azért írom, hogy bárki is megijedjen, vagy épp örüljön. Csak tény. Épp a nagypénteki Istentisztelet közepén, aztán másnap az 1N4P rendezvényen, épp nem sokkal színpadra lépés előtt jött elő újra, aztán a hétvégén még néhányszor ez a vacakság. És hirtelen elkezdtem félni a haláltól. Mi lesz, ha egyszerűen csak meghalok - most... Az autóban ülve csak azon fohászkodtam, hogy neee... Nem akarok túlzásba esni, egyszerűen szélsőséges vagyok sok dologban, ez tény.

        Most aztán mit lehet tenni? Természetesen a legfontosabb dolgok egyike, hogy az ember oda menekül, ahol Ő van, Aki megvéd, Aki a menedék... "Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?" (Zsoltár 27/1). Ahogy menedéket keresve felcsaptam a Bibliát, ennek a Zsoltárnak mindjárt az első mondata letaglózott. Máris van értelme az életnek, és máris értelmetlenné válik minden félelem, minden kételkedés... Az Ő kezében vagyok. A tervekkel, álmokkal, mindenemmel.

       A következő hónapban néhány dolgot pihentetek. Egy-két állandó jellegű tennivalóból szabadságra vonulok. Kell. Akarom. Helyretenni dolgokat. "Megszülni" néhány kérdésre a választ. Pár hétre alapjáratra kapcsolok. Ha bármit is teszek, vállalok, mondok, csak nyugodtan, stressz-mentesen fogom.

     Hogy is szoktam mondani? "Písz end láv"  - két rettentően fontos momentum az emberi életben. :-) Erőt kaptam Tőle, a Szentírásból, azt hiszem, a mostani életszakaszom mottója lett ez a sor "Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?"