Az egész hit, és Isten-kérdés igen egyszerű, azt hiszem. Nem bűntudatból kell hinni, templomba járni, „jól viselkedni”, stb! Teljesen rossz az irány! Szeretem a feleségemet. Nagyon. Nem azért teszek dolgokat, mert azt nem szabad, vagy nem etikus, hanem azért, mert szeretem őt. Ha teszek valamit, azt szeretném, hogy örüljön neki, mert az nekem is öröm.
Istennel dettó ez a helyzet. Nem bűntudatból, vagy kötelességtudatból kell tenni, csinálni dolgokat. Ha szeretem Őt – márpedig szeretem –, akkor az iránta érzett szeretetem vezérel.
Sajog a szívem, sőt, már-már beleszakad, amikor azt látom, hogy bár „nagyon tudja” elméletben az én barátom, hogy mi helyes és helytelen, mégsem azt teszi, ami a helyes lenne… Sőt! S egy idő után már elvész a sok galibában, s tán már maga sem tudja, mi a jó, s mi nem…
Szívszakadás, földindulás van, kérem szépen! Nehéz ez.
Egy dolog biztos. Amikor már 5-6 alkalommal kell újrafutnom ugyanazt a kört, akkor nyilván indulatossá is válok, de egyértelműen kiderül az is, hogy az eddig alkalmazott módszer – legyen az bármi –, nem működik. Változtatni kell.
Én, aki azt vallom, hogy hívő emberként a Bibliát kell alapul venni a helyes erkölcsi és etikai élethez, sokszor mégsem így teszek. S most, amikor látom, hogy akkora a baj, hogy csak na; most döbbenek rá, hogy Isten Igéje a maga igazságosságában és határozottságában azt mondja: elég. Eddig, és nem tovább. Most változtatni kell, mert így egy perccel sem állhatok tovább ott, ahol.
Bűnbánat. Megtérés. Kicsit lenyugodni. Kitisztítani a lelkemet. Ha úgy tetszik, irány a „gyengélkedő”, az „elvonó”.
Magammal és másokkal szemben is így gondolom. Ha ennyi idő után sincsen megoldás, akkor változtatni kell. Amikor magamról van szó, akkor könnyű a helyzetem. Döntök – így, vagy úgy, de döntök-, és kész. Egyszer és mindenkorra. De miért nem ilyen egyszerű másokkal!? Miért kell olykor tehetetlenül nézni a másik vergődését?! És miért nem hallgatunk néha azokra, akik kívülről olykor jobban látják a helyzetünket?!
Mostanában újra álmodom. Sokat, és nagyot. Talán vadnak is tűnhet némelyik álmom, olykor magam is meglepődök. De elkezdem ízlelgetni, hogy milyen lenne itt és ott zenélni, és hatással lenni Magyarország lelki és szellemi helyreállására? Milyen jó is lenne végre valódi egységet látni az Egyházban.
Mivel sosem szeretek csak egy lenni a sorban, lehet, hogy most is úttörő leszek. Nem baj! A héten kaptam néhány nagyon kedves e-mailt, amikből bátorságot tudtam meríteni. „Űr betöltő, egyedi…”, „határozott létjogosultsága van”; „a dalaidtól kész vagyok… érződik benne, hogy benned él, ill. veled van az ISTEN!”, „nagy dolgok alapjait teszed le ezekkel a dalokkal”, „én oda megyek, ahova mondod”.
Nagy szavak ezek. Hízelgőek, és nagyon jó olvasni ezeket, persze. De azért van súlyuk is!
Az elmúlt napokban történt, baráti körömet ért nehézségek teljes életrendezésre késztettek. A bátorító, és kedves szavak mellett látni kell a másik oldalt is. A hit csodája, Isten közelsége, ahogyan én megélem az életemben, lehet, hogy sokaknak teljesen idegen, vagy éppen nevetséges; míg lehet, hogy másoknak kevés, mert sokkal jobbak nálam.
Számomra az elmúlt napok eseményei ráébresztettek arra, hogy néhány dolgot sokkal komolyabban kell vennem. Már az első, aprócska, talán csak „utalgató” jelekre is oda kell figyelnem, és nem szabad hagynom, hogy elfajuljanak a dolgok.
Szentség és tisztaság. Két olyan dolog, ami igazából „megfoghatatlan”, mégis rendkívül nemes. Fontosak! Törekszem, hogy így éljek!
