Napló - Az élet az Élet?!

Kismillió dolog foglalkoztat, leginkább a közösség fogalma, lényege – hogyan lehet igazán megélni a közösséget. Ez persze, ha szeretett és viszont szerető emberekről van szó, akkor nem nehéz, de mégsem olyan könnyű. Tekintve, hogy az életnek olykor árnyékos oldala is van…

            Terheket talán kevésbé szívesen osztunk meg egymással, kicsit talán félve bízzuk rá a barátunkra, szolgáló társunkra a félelmeinket, gyengeségeinket… Mert emberek vagyunk – mert ciki.

Rengeteg ismerősöm van, aki „igaz(i)”  gyülekezetet keres. Sokaknak nincsen túlzott elvárása, csupán szeretnének végre otthonra lelni – bárhol. Ez pedig, nem könnyű. Alternatíva mindig van, legalább egy. De „sajnos”, nem szabályos, és nem is kifizetődő, ha csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve mindenkit egy helyre irányítunk.

Egy dolog biztos: Isten valamire készül. Izzik a levegő, folyamatossá váltak az „egy irányba tartó beszélgetések”; egyre jobban egymásra hangolódunk egy rendkívüli baráti társasággal. Kimondhatatlanul értékes emberek, fiúk és lányok egyaránt. Zenészek, énekesek – sőt, Istent imádók csoportja!

Telnek a napok, és rá kell döbbennem, hogy csodás emberekkel vagyok körbevéve. SMS-ben, telefonon, e-mailben, minden módon rengeteg erőt kapok másoktól. Bibliai idézetekkel, jókívánságokkal vagyok ellátva! Fantasztikus!

Szeptember 12-re, a „fordított” Istentiszteletre készülünk már egyideje. Ezen a pénteken a dicséret csapatunk vezeti az Istentiszteletet, a prédikátorok pedig a dicséretet. Hm… :-)

Izgatottan vártam már ezt a napot. Hála Istennek, a csapatot is sikerült bevonni, bár a próba már nagyon hiányzik, kezd a csapat „szétszéledni” a csapat státuszból… Nem akarom!

Kelj fel és járj! – Erről prédikáltam pénteken. A kezem remegett, annyira izgultam. A dicséretet nagyon élveztem, bár, mivel most nem kellett zenélnem, több időm maradt az izgulásra… :-) „Ó hatalmas, kezed nagy csodákat tesz, Veled semmi nem ér fel…” Ahogyan énekeltük ezt a dalt, az egyik legkedvesebb dal számomra, hirtelen erőt tudtam meríteni Istenből. Vele semmi nem ér fel! Soha! Semmi! Csodálatos dolog az, hogy bízhatunk Benne, hogy ismerhetjük Őt!

A prédikációba elég sok kis apró humoros szösszenetet írtam bele, aztán, menet közben másként alakult. Nem akartam elbagatelizálni az Isten Igéjét. Valahogy másként jött az „ihlet” az este folyamán. Edit, Adél, Gábor, Bazsi – négy remek ember, nemzetiségi gátak és határok nélkül… :-) [akinek van füle, hallja…] Nagyon örültem, hogy eljöttek a gyülibe. Jó volt látni őket, és ha már ott voltak, bevontam őket az Istentiszteletbe egy percre, hogy elénekeljenek egy éppen az estébe illő dalt. Csodálatos volt! Őszintén szólva, most élveztem a prédikációt. Nem azért, mert annyira király voltam, hanem, egyszerűen csak jól éreztem magamat benne. Remélem, Isten is, mert az a legfontosabb! Úgy éreztem, hogy közel lehetünk Krisztus keresztjéhez, és az Élethez. Jó érzés.

Az Istentisztelet végén még elénekeltünk közösen a srácokkal egy-két dalt, aminek nagyon örültem. Főleg annak, hogy közvetlen és laza volt az egész este hangulata. Ahogyan a gyülekezezt vezetői zenéltek, ahogy az este zajlott. Mind-mind jó volt. Szükség volt egy fajta lazaságra, egy kiadós könnyebbségre. Nagyon élvezetes este volt.

Az Istentisztelet után a srácokkal még elmentünk egy gyors vacsira, és beszélgettünk egy kicsit. Jó volt velük újra együtt lenni. Megdobbant a szívem, amikor a gyüli alkalom végén a HÉV csapattal együtt énekeltünk… Ha mi így egy csapat lennénk… Ohhh… A nyál összefut a számban, annyira finom volt az egész – remek „íze” volt így a dicséretnek.

Ahogyan próbálom a mindennapokat is úgy igazítani, hogy hiteles lehessek mások előtt, rá kell jönnöm, hogy nem könnyű. :-) Igaz, senki sem mondta, hogy ez egyszerű feladat. Mostanság egyre többen érdeklődnek arról, hogy milyen közösségbe járok, milyen zene ez a zene pontosan, amit játszunk, miért ilyen stílusban játszunk, stb.

            "Te vagy az én erőm, Rád figyelek, Isten az én erős váram. Szeretetével jön felém Istenem" (Zsoltárok 59/10-11).

Nem találok szavakat arra, hogy mennyire valóságos Isten az életünkben. Egy ismerősöm éppen azt fejtegette, hogy ha hiszel Istenben, akkor létezik, ha nem hiszel, akkor nem létezik. Hm... érdekes teória.

Legyek őszinte? Sokszor nem hiszek Benne. Nem azért mert nem akarok, hanem azért, mert egyszerűen így van. Amikor nem teszem azt, amit kér tőlem, vagy amit megígértem Neki, amikor elkezdek kételkedni abban, hogy valóban meg fog-e segíteni, hiszen már régen látni akarom a következő lépést, mégsem látom, és ez feszültté tesz, és elkezdek aggódni, pedig Isten megígérte, hogy megsegít... Ilyen esetekben máris kiderül, hogy nem hiszek neki.

Viszont, a nehéz helyzetekben is van egy barát - legalább egy -, aki pont jókor lep meg egy sms üzenettel, amiben az alábbi bibliai idézet található:"De senkinek nem engedte elnyomni őket, sőt királyokat is megintett miattuk: Ne nyúljatok fölkentjeimhez, prófétáimat se bántsátok!" (Zsoltárok 105/14-15).

Időközben ismét eljött a péntek, amit már nagyon nagyon vártam. Már ott tartok, hogy szeretném, ha mindenből a sajátunkat tudnánk használni - ami a technikát illeti. Nem kéne szenvedni a bérelt cuccokkal, és nem érnének meglepetések... Mindettől függetlenül, a péntek esti dicséret, és az Istentisztelet is remek volt.

Tegnap írtam egy új dalt, és érzem, hogy még rengeteg ötlet, fantázia mocorog a gondolataimban, amelyeket mind-mind szeretném dalba önteni, zenébe írni, kiadni magamból Istennek, és az embereknek is.

Szeptember 20. - 21.  Kárpátalja - Izsnyéte, Beregszász - ...Isten háza, a templom, megtelik élettel, és Isten magasztalásával - úgy, ahogyan nem gondoltam volna...

A hétvégére Béla és Klári elhívtak bennünket, Gabit és engem Kárpátaljára, a hétvégi szolgálatra. Megtisztelő, hogy velük mehettünk. Nem is sejtettük, mi minden fog velünk történni, azt sem gondoltuk, hogy Isten "ébresztőt fúj" számunkra is...

Minden most kezdődik el... - énekli Ákos. Igen, legalábbis sok minden most kezdődik el. Az egész hétvégi kaland még pénteken este kezdődött el... A gyülekezeti alkalom után már Leányváron aludtunk Édesapáméknál, mert kora hajnalban kellett útnak indulnunk, Kornélt pedig náluk hagytuk a hétvégére. Nagy nehezen fél tizenkettő magasságában sikerült ágyba kerülnünk, azonban Kornél 10 percenként felsírt, így aludni nem tudtunk, szinte semmit, inkább csak elbóbiskoltunk a nekünk jutó 3 órában. Háromnegyed háromkor végül felkeltünk, felöltöztünk, és autóba ülve útnak indultunk... Kárpátaljára.

Totál sötét, főleg teherautók voltak az autópályán, közben szakad az eső, kissé csúszós az út, de nincs mit tenni - aludni nekem semmiképpen sem ajánlott ugyebár :-). Gabival zenét hallgattunk, és énekeltünk, hogy ébren tartsuk magunkat, végül, háromnegyed hét után pár perccel már az Ukrán határnál álltunk - előttünk 14-15 autó. Már épp viccelődtünk, hogy Béciéket 10 perc múlva ébreszteni fogjuk... Azt hittük, se perc alatt átjutunk a határon. Nem számoltunk az újonnan bevezetésre került rendszerrel, amely szerint minden belépő személy adatait be kell vinni a számítógépbe, és nem mellékesen, nem dolgoztak túl serényen a vámosok...

9 órára kellett Izsnyétére érnünk, a hangbeállás miatt, hogy 10 órakor elkezdődhessen az izsnyétei ifjúsági csendes nap - a helyi református templomban. Ehhez képest 10 óra után néhány perccel tudtunk elindulni a határtól, ahol  belekötöttek az autóba, a hangszeremről szóló igazolásba is. Hála Istennek, hogy Ferenc, a beregszászi református gyülekezet lelkipásztora kijött elénk a határra, és sok mindenben tudott nekünk segíteni! Ezúton is köszönjük! Különösképpen azért vagyok hálás Ferencnek, mert nem riadt vissza tőlem... Történt ugyanis, hogy 7 óra magasságában csörgött a telefonom, egy külföldi számot jelzett ki a képernyő - a héten már kétszer hívtak Törökországból, de egyszer sem szóltak bele, én okos pedig, azt hittem, most is onnan keresnek, és felvettem, majd beleszóltam: "Ideggyógyintézet". Egy halk, megdöbbenő "Uuuuhhh" volt hallható a másik oldalról, majd megszakadt a vonal. Nem sokkal később ismét ugyanaz a szám, mostmár normálisan vettem fel, és beleszólt Ferenc, a lelkipásztor... Azért hívott, hogy jelezze, 10 percen belül ott lesz értünk, hogy segítsen a határon való átkelésben. Ferenc személyében egy nagyszerű, remek embert ismerhettünk meg!!!

10 óra 3 perckor sikerült átjutnunk a határon, ahol Ferenc átült a saját autójába, és arra kért, hogy kövessük őt, majd ő elvezet minket Izsnyétére... közel 30 kilómétert tettünk meg, nem egészen negyed óra alatt, számunkra teljesen ismeretlen helyeken járva, gyakorlatilag megközelítve az autópályán elért átlagsebességünket... Állítólag a református lelkészek gyorsan vezetnek. :-) Nekem bejött a stílus.

Izsnyéte

Izsnyétére érve, 10.15 órakor már a prédikáció zajlott. Valahogyan úgy alakult, hogy a prédikációt tették előre, így végül mi is megérkeztünk, és nem maradtunk le a szolgálatról.

A prédikációt követően volt egy 10 perces szünet, majd elkezdtük a dicsőítést. Isten magasztalására nem is lehetne jobb alkalmat találni, mint egy 7 órás autóút végét, hogy sikeresen, minden probléma nélkül sikerült megérkezni a templomba (nem túl magyaros a mondat, de hirtelen nem tudom másként megfogalmazni).

"Nagy Király, fenséges úr, Király..." - ez volt az első dal, még baptista időimből emlékeztem rá... Aztán még néhány dal következett, köztük a Homokba írva című szám, amely minden alkalommal, amikor Bélát kísérem, és zongorázhatom ezt a dalt, valahogy nagyon mélyen megfog. A megbocsátás fontosságáról szól ez a dal, és ahogy játsszuk, hirtelen rádöbbenek arra, mi is az igazán fontos dolog az életben... Minden más, minden, ami valójában lényegtelen, ilyenkor megszűnik.

Ezen az ifjúsági napon körülbelül 300 fiatal volt jelen. Nagyon barátságosak, segítőkészek, szeretettel teli emberek. Kicsit zavarban is éreztem magamat, amikor megérkeztünk, és minden szem egyszerre ránk szegeződött... Aztán néhány olyan pillantást is sikerült elkapnom, amely már-már túlságosan is szeretettel telinek tűnt... :-)

Az ebédet követően a fiatalok szépen, sorban kiálltak, és elmondták életük egy-egy történetét., bizonyságot téve arról, mennyire más Istennel élni, mint nélküle.

Ezután, kettő óra után kicsivel, elkezdődött a dicséret koncert, amelyet ma Pintér Béla és az ő nagyon kis csapata prezentált. Béla, Klári, Gabi és én. A drukk, az izgatottság, hogy mi hogyan fog elsülni, hogyan fog sikerülni, mind-mind most is megvolt.

Béci néhány csemete dallal indított, és egy csapásra Isten dicséretévé alakult át a koncert. Az Evangélium olyan erővel "jött át" a dalokon, amit ritkán tapasztalok. Én magam is megrendülten hallgattam, és vettem tudomásul, hogy sokkal nagyobb felelősségem van nekem, aki kiállok emberek elé Istenről bizonyságot tenni, hirdetni az evangéliumot, és Istenhez közelebb segíteni embereket, mint hittem volna. Kiváltság az Isten magasztalása, és a Neki való szolgálat, de ezen felül óriási felelősség is.

Isten bízik bennem annyira, hogy használjon egy hatalmas dologban, abban, hogy az Ő élete áthassa az embereket. Felfoghatatlan. Mert hát, ember vagyok. Hibázok, sokszor vagyok közelebb a tökéletesen töktéletlen állapothoz, semmint a hibátlanhoz... és akkor még nagyon finoman fogalmazok.

A majd' kétórás koncert után fogytak a CD-k, és az aláírások. Rengeteg szeretetet kaptunk a fiataloktól. Azonban minden emberi dolgot felülmúlt az a tény, hogy Isten jelenléte valósággá vált közöttünk ott, Izsnyétén, a templomban.

Záporoztak a kérdések, kezdve a zongorázás technikai dolgaitól a családi állapotomig mindenről... Nem mindenkinek tudtam olyan választ adni a kérdésére, amilyet szeretett volna... :-)

Izsnyétéről visszautaztunk Beregszászba, ahol a KriszPont adott szállást a csapatnak. Nagyon kellemes, kényelmes, nyugodt hely volt. Csend volt - ez pedig, az egész napos kavalkád (7 órás autóút, több mint két órás zenei szolgálat) után minndenél többet jelentett. A fáradtságot elnyomta az élmények hatása, és az, hogy rádöbbentünk, Isten mennyivel, de mennyivel hatalmasabb, mint gondoltuk volna. Óriási csoda volt ez a szombati nap.

Egy kellemes másfél-két órát tudtunk négyesben beszélgetni Béciékkel. Házigazdáink mindent megtettek a nyugalmunkért. Finom tea, és egy kis elővacsora is várt ránk... Hmm...

A beszélgetés is annyira jól esett, mint az utazást követően újra találkozni Barátainkkal, és együtt magasztalni Istent. Minden szóba került. Könnyedebb ökörködés, és az igazán fontos dolgok. A további programok, az év végi nagykoncert, a Gospel lemez, a most megjelenő Mesés Valóság mesekönyv, és a gyülekezetek fontossága is. Az OTTHON. Ki hogyan látja, képzeli a jövőt, mit látunk esélyesnek, mit pedig kevésbé.

Este hét órára voltunk hivatalosak a KriszPontban a vacsorára. Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a Kárpátaljai Református Egyház Püspöke, Zán Fábián Sándor, valamint kedves Felesége, Judit, velünk vacsoráztak. Személy szerint, nem tudtam, mire számítsak. Hivatalos, protokolláris talákozás lesz ez a mai, vagy amolyan könnyed, ismerkedős este? Az utóbbi lett - szerencsére. :-)

Kicsit feszülten indult az este, de amint megjött a Püspök úr és a felesége, minden kezdett szépen lassan oldódni... Farmernadrágos, sárga pólós fiatalember jelent meg az ajtóban, mellette egy szépen sminkelt, fiatal hölgy. Kiderült, 35 éves a püspök úr, és 30 éves a felesége. Igazán fiatalos az egész megjelenésük, a beszédük, az Istenhez, és az élethez való hozzáállásuk is. Rengeteget meséltek az életükről, amit egyáltalán nem irigylek tőlük, viszont nagyon nagy tisztelet ébredt bennem feléjük! A kitartásuk, az Istenbe vetett hitük mélysége, és komolysága; az a munka, amit ők napról napra végeznek... Az, amin minden nap keresztül kell menniük, pusztán azért, mert magyar emberek... akik a saját földjükön élnek egy kreált országban...

A vacsora közben megkóstoltunk egy helyi lelkész által készített bort, amihez foghatót még sohasem ittam! Nagyon finom volt! Aztán a beszélgetés során egyszercsak átfordult valami, és hirtelen egy nagyon közvetlen, baráti légkörű társalgássá alakult át az este. Ember feletti munkát végeznek itt az egyházban.

Szégyellem magamat. Ha most engem megkérdeznének, hogy mit csinálok, mit csinálnak a mi gyülekezeteink, akkor mit mondanék? Semmit. A vérkeringés, az összefogás más gyülekezetekkel, akár egy rászorulók étkeztetése, vagy ruhaosztás, vagy bármi, ami a négy falon kívül is működik... Semmi. Mennyivel másabb például Kárpátalján a teljes idejű szolgálat, mint amit itthon annak nevezünk... te jó ég!

A vacsora után nagyon jól esett, hogy már fél tíz után kicsivel ágyba kerülhettünk. Az elmúlt két nap hosszú volt, hiszen csütörtökön este aludtunk utoljára, pénteken éjszaka csak pihengetni tudtunk, Kornél nagyon sokszor sírt.

Letettem a fejemet a párnára, és elaludtam... Reggel már hét óra előtt felébredtem, hiába gondoltam még előző este, hogy 8 óráig fogok aludni... Felkeltünk, letusoltunk, összepakoltuk minden holminkat, hogy aztán negyed kilenckor elfogyaszthassuk a fejedelmi reggelinket. A KrisztPont szakácsnőjének ezúton is nagyon köszönjük azt a rengeteg finom ételt, amit ottlétünk alatt készített nekünk!

 Beregszász - "Vasárnap reggel a templomban tömeg..." - maga, a CSODA!

Az Istentisztelet reggel 10 órakor kezdődött, mi már kilenc órára odamentünk, beállítani a hangtechnikát, és egy gyors beállást is végeztünk, a gyülekezet pedig már negyed tízkor szép számmal volt jelen. 45 perccel az Istentisztelet előtt már a templomban voltak az emberek!!! Az Istentiszteleten belül, a prédikáció előtt közvetlenül kértek fel bennünket egy dal éneklésére - Hús-vér templom. Ezt a dalt énekeltük. Nagyon beleillett az egész délelőttbe.

Számomra, aki könnyedebb közegből érkeztem, kicsit döcögősen indult az Istentisztelet, de ahogy körbenéztem ebben az óriási templomban, amely 1100 férőhelyes, és majdnem tele is volt, láttam az emberek arcát, ahogyan őszintén énekelnek Istennek. A dalok szövege nagyon mély volt, egyik-másik felkavaró! Hirtelen rádöbbentem, hogy én Isten tiszteletére jöttem ide! A prédikáció nagyot ütött! Nem részletezném, egyrészt, mert sajnos mindenre nem emlékszem pontosan, másrészt pedig, mert amit kaptam belőle, magánügy. Ami nagy hatással volt rám, az a liturgia, prédikációt követő lépése volt. A lelkész azt kérte, hogy ne menjünk el úgy haza, hogy nem válaszolunk Isten hívására. Ezért elénekeltünk egy "ráválaszoló" dalt. Ez a mozzanat döbbentett rá igazán, hogy amikor Isten Igéje hallható, utána nekem válaszolnom kell Neki, és esélyt kell adnom arra, hogy mások is így tegyenek!

Az Istentisztelet végén még három dalt énekeltünk, amolyan ízelítőt a délután kettő órakor kezdődő koncertből.

A templomból ebédelni mentünk, Ferencék meghívtak bennünket, és bevallhatom, hogy ilyen finom pulykamellett nagyon régen nem ettem. Valami egészen frenetikus volt, az ősi szlovák receptúra alapján készült, eredeti ukrán Jókai bablevest már meg sem merem említeni... :-)))

Délután fél kettő körül már ismét a templomban voltunk, és ismét szép számmal gyűlt a hallgatóság. Kettő óra előtt 5 perccel aztán, hirtelen, mintha megszállás történt volna. Egyszercsak elkezdtek hömpölyögni az emberek, és a templom, a karzati emelvény kivételével, megtelt - 800 ember jött el, hogy együtt dicsérjék velünk Istent!

Néhány Csemete dallal indított Béla, hogy rögtön az elején garantált legyen a légkör. Nem kellett sok idő, a gyerekek jöttek előre együtt énekelni Bélával, és hirtelen azt vettük észre, hogy a templom énekléstől, és tapstól lett hangos! Idősek és fiatalok egyaránt bátrak voltak. Tapsoltak, énekeltek, felemelték a kezüket...!

A Csemete dalok után "élőre" váltottunk, és meg kell mondanom, hogy álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen megragad Isten jelenléte. Az evangélium olyan erővel szólt, és jutott el az emberekhez, amit kevésszer élek meg - de, úgy látszik, hogy ez a hétvége számomra is a megtérés hétvégéje lett. Mindkét napon megrázott, hogy az Evangéliumnak micsoda súlya van! Krisztus, a Megváltó meghalt, és feltámadt értem! Ahogyan az Írás mondja: "Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ézsaiás könyve 9. rész).

A koncertből ismét, Isten közös dicsérete lett. A hatalmas templom megtelt Isten magasztalásával, és bár nem a megszokott módon, de egy újabb Istentiszteleten találtuk magunkat. Jó volt látni, és nézni ezt a sok, kedves embert, akikkel együtt voltunk ezen a délutánon.

A koncert után a maradék CD-k körülbelül másfél perc alatt elfogytak! Ilyet még nem láttam! Aztán az utánrendelések lettek leadva - szép számmal! Nem tudtunk elpakolni sem egyhamar, mert körbevettek bennünket, és igazából nem is nagyon tudtuk felfogni azt a sok szeretetet, amit kaptunk az emberektől. Voltak, akik egy kézfogás erejéig jöttek oda hozzánk, vagy megveregették a vállunkat, és megköszönték azt, amit adtunk nekik - pedig, ha tudnák, hogy mi milyen sokat kaptunk ezen a hétvégén - Istentől és emberektől egyaránt. Sokkal gazdagabban tértünk haza, mint ahogyan odamentünk.

Aláírás osztás majd' egy órán át, fényképezkedés, majd "csalódás" okozás, miután kiderült, hogy Kedves Feleségem, Gabi ott van mellettem... :-) Fura volt ez a fajta reakció... Nagyon sokat tanultam, és azt hiszem, kizárólag Isten segítségével lehet "túlélni" az efféle rajongást. Nyilvánvalóan jól eső érzés, hogy sorban állnak az emberek, csak azért, hogy egy darab papírra odaírjuk a nevünket, vagy hogy készítsünk egy közös fotót.

Ha valaki nem volt ott, az még talán össze is ráncolja a szemöldökét, hogy milyen dolog ez - netán bálványimádásig fajulnak a dolgok, és sztárolják azokat, akik szolgálatot végeznek. Igen, talán így van. Mégis, ahogyan néztem az emberek arcát - fiúk és lányok, fiatalok és idősek egyaránt -, azt láttam Isten dicsőítése közben, hogy nem Béla, sem nem Balázs az, aki számít, hanem a Mindenható Isten! Csodálatos dolog, megtisztelő és felelősségteljes dolog Istent szolgálni. A füzetek, és papírlapok szépen megteltek aláírásokkal, készült egy raklapnyi fotó is, majd összekapoltuk a hangtechnikát, és a holminkat, hogy útnak induljunk...

Fél hatkor sikerült a határhoz érnünk. Körülbelül 10 autó előttünk, de egész jól haladt a sor. Végül, egy óra alatt átértünk a két átkelőn. Az autót kipakoltatták velünk, csomagokba belenéztek, de egyébként normálisak voltak a magyar vámosok.

Fél hétkor elindultunk a határtól, miután elbúcsúztunk Kláritól és Bélától. Eléggé kezdtem fáradt lenni, így nem kockáztattam, padlógáz... Kicsivel több, mint 3 óra alatt végül sikerült Leányvárra megérkezni. Eredetileg azt terveztük, hogy innen még hazamegyünk Szentendrére, de annyira fáradtak voltunk, és már Kornél is aludt, hogy ott maradtunk szüleimnél éjszakára.

Az élmények kavarognak még bennünk - gondolom, jó néhány napig így lesz ez. Kellemes emlékek, sok csoda, és Isten kegyelme az, ami eszembe jut erről a hétvégéről.

Szeptember 22. - 26. hétfő - péntek

A hétfő reggelt nyugodtan indítottuk, ma nem mentem be az irodába, mert képtelen voltam normálisan magamhoz térni.

Kíváncsiságból az iwiw-en megnéztem, mi a helyzet. A hétvégéről már most 4-5 jelölés érkezett... :-) Nem mellékesen meghívást kaptunk ismét - Beregszászra. Bár ezt még pontosítani kell. Ami ennél is érdekesebb, hogy a HÉV-csapatot szeretnék meghívni! Wow! Valaki odajött hozzám még vasárnap délután, és megkérdezte: ugye te a HÉV gyülibe jársz?". Az állam a földig esett. Kiderült, hogy chat-en ismeri egyik gyülibe járó barátunkat. :-) Hogy mik vannak...

10-11 óra között hazaérkeztünk Szentendrére. Egész napos relax - elvileg. Aztán hirtelen, ahogyan visszakerültünk a mókuskerékbe, ránk szakadtak a nehézségek. Nem akarom! Elég volt!

Olykor úgy érzem, hogy tényleg túl sok ez már nekem... Két éve folyamatosan - nincs fellélegzés. Fáradt vagyok! Aztán megnézem a telefonomat, és megint belebotlok egy erőt adó bibliai idézetbe, amivel ismét elkényeztetett egy ismerőröm - a legjobbkor!

"Szilárd a te lakóhelyed, sziklára van rakva" (4. Mózes 24/21) - ha Istenre nézek, akkor hirtelen megint minden megoldódni látszik. Sőt, meg is oldódik. Rengeteget gondolkodunk, és imádkozunk azzal kapcsolatban, hogy miért érik az embert huzamos időn át kemény próbák, amelyek mind-mind arra késztetnek, hogy Istenhez sokkal-sokkal közelebb húzódjak. Talán pont ezért. Közelebb kerülni Őhozzá! Csak egyszerűen, emberileg már sokszor azt érzem: ennyi volt. Nem megy tovább.

Persze, eszemben sincsen feladni az életemet, életünket. De az a helyzet, hogy mostmár nincs visszaút. Az Istennek tett fogadalmakat Ő komolyan veszi - nem is engedi, hogy én elfelejtsem. :-)

Mindegy, hogy munkában vagy pihenés közben vagyok. Fizikálisan kissé kimerültnek érzem magam. Nyilván, a hosszú utazás, és a koncentrálás lefárasztott, de ezen felül a mellkasomra nehezedő nyomás is új keletű dolog. Időközben Kornél és Gabi lebetegedtek kissé, mindkettek fújják az orrukat, mocsok módon köhögnek, és nem festenek túl jól.

Ismét egy dolog, ami nem hiányzott...

Az Istennek tett fogadalmunkkor nem gondoltuk, hogy micsoda kalandba vágunk bele, és hogy valójában mivel jár az, amit mi megígértünk Istennek. Mégis, nehézségek ide, gondok oda, sokkal gazdagabbak vagyunk lelkileg, mint egy évvel ezelőtt. Olyan csodákat élünk és tapasztalunk meg, hogy erre esélyünk sem lett volna, ha nem mondjuk ki: "Kerül, amibe kerül, az árat kifizetem, Jézusban megbízom már, tudom, Ő segít nekem! Kerül, amibe kerül, a harcot megharcolom, egyet már biztosan tudok, hogy soha fel nem adom!" (Pintér Béla, Csemeték).

Új távlatok nyíltak meg előttünk, olyan dolgokon mehetünk keresztül, amikről nem is álmodtunk. Ja, kérem, hogy a körülmény mást mutat? Teszek rá! Fáradtság, és elkeseredés esetén is egy dolgot akarok látni magam előtt: Krisztus keresztjét - ami arra emlékeztet, hogy Ő sem adott fel engem. Meghalt értem, mert szeret! Ez a lényeg! Nem pedig a körülmény.

A helyzet roppant mód egyszerű: Jó és Rossz harca ez, csak nem a mesében. Amennyiben megpróbálsz fényt vinni a sötétségbe, oda, ahol a tolvajok és haramiák élnek és tartanak megfélelmítve olyan embereket, akik szívesen szabadulnának az adott helyről, és szívesen élnének világosságban, akkor számítanod kell némi ellenállásra. Egyszerűen, a Gonosznak nem érdeke, hogy fény legyél a sötétségben.

Krisztus éppen ilyen világosságként jött el a Földre, és szerzett megváltást az emberiségnek. Aki akarja, bátran elfogadhatja ezt a megváltást, és így Krisztusban új életre lelhet, sőt, világosságban élhet! Láthat! Nem kell attól félni, hogy hasra esünk valamiben - ha világosságban járunk - mert látunk!

Szeretek Krisztussal élni. Hogy a bennem lévő örömöt, és fényt egyesek megpróbálják eloltani? Nem számít. Hinni akarok Istenben, továbbra is! Még jobban!

            Kapaszkodni akarok Őbelé, és kész!

Nagyon várom már a hétvégét, mert vasárnap, pikniket tartunk a gyülekezettel. Rendre jól sikerülnek ezek az alkalmak. Egyetlen szívfájdalmam, hogy így most nem tudok menni Béciékkel az Örömhír misszióba. Délután viszont átmegyünk Esztergomba, mert Csemete koncert lesz, kedvenc városomban. Nem hagyjuk ki!

Szeptember 27. - október 10. szombat - péntek

A közelmúlt során három új dalt is írtam, rájöttem, mihamarabb fel kell vennem, hogy el ne feljetsem őket. A 139. Zsoltár az egyik kedvencem, már jó ideje. Sokszor próbáltam ezt a zsoltárt alapul venni új dalokhoz, de nem igazán ment. Most azonban egyik pillanatról a másikra megszületett az egyik dal, és azt kell mondjam, végre sikerült rálelni arra a szöveg-zene kapocsra, ami passzol egymáshoz!

Ahogy telnek a napok, sok érdekességet tapasztalok a környezetemben. Hihetetlen, hogy mennyire fontos a stabil gyülekezeti háttér, a normális pásztorlás, az, hogy emberbarát legyen egy gyülekezet, és a lelkésze is.

Néhányan hasonló váltásban vannak mostanában, mint annak idején mi magunk is. Az, hogy ki hoz jó döntést, és ki kevésbé jót, azt persze mindenkinek a maga dolga, ahogyan az is az én dolgom, ha erről véleményem van.

Aggódom néhány barátomért... Nem kicsit - nagyon.

Vasárnap, egy igazán szép, és mondhatni, meleg délelőttön Visegrádon járt a gyülekezet, egy közös bográcsos, piknikes félnapos kis együttléten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz. Igazából, olykor tartok a túlzott szabadságtól, amit a természet kínál, és azon jár az eszem, hogy miért veszem, vesszük sokszor komolyabban azt az Istentiszteletet, ami egy épületben, a négy fal között van; annál, amit szabadtéren tartunk.

Mindenesetre, azt kell mondanom, hogy a prédikáció egészen rendkívüli volt - számomra mindenképpen! Sok Igehirdetést hallottam rengeteg témáról, de ez most valahogy nagyon "ütött". Remek volt.

Délután aztán útra keltünk, a piknikezés után Esztergomba, hiszen Csemete koncert volt készülőben - aznap már a második.

Elkészült Pintér Béla: Mesés valóság című mesekönyve, amelyből a tisztelet példányt már volt szerencsénk átvenni tőle, vasárnap. A koncert frenetikus volt, gyerekek, felnőttek együtt énekeltek. A volt (vagy még most is az?) Lévai kollégiumban volt megtartva a koncert. Jónéhány kollégista srác, és lány is bejött a zene hallatán.

Megint bebizonyosodott, hogy milyen nagyon fontos, hogy a kisgyerekek már Isten ismeretére legyenek nevelve. Ahogy énekelték a dalokat ezek a kis emberek, rájöttem, hogy a jövő áll ott előttünk. Azok a fiúk és lányok, akik később, talán Magyarország szellemi és lelki feléledésében is kulcs szerepet játszhatnak. És az ország tele van ilyen kis emberekkel, mint ezek a gyerkőcök. Bármerre is van Csemete koncert, ezek a csemeték tömegesen vannak jelen mindenhol - ez pedig, úgy vélem, jó reményt ad a jövőre nézve: van remény!

Kornél végigugrálta a koncertet, sikítozott, énekelgetett, tapsolt, ugra-bugrált - mindezt, megállás nélkül. Élmény volt.

Közben érkeznek a Kárpátaljai szolgálatunk után is a visszhangok... Hm... :-) Bizony, sokszor álmodom még arról a két napról, és álmomban újra élem azt a kiváltságot, amiben ott részünk lehetett.

Minél több, jelenleg szolgálatot végző keresztény embert el kéne vinnünk magunkkal egy-egy ilyen koncertre, mert rengetegt tanulhatunk az ott élő magyar hívő emberektől! 

Telnek, sőt rohannak a napok, közben pedig azt számolom, még hányat kell aludnom, hogy újra találkozhassak a csapataimmal. Mit is írok? Az én csapataim? Ja, végül is igen, mert a részemnek érzem őket, és a bennük lévőket is.

Az a mérhetetlen sok érték, ami ezekben a kedves barátainkban mind benne van... Nyilván nem vagyunk tökéletesek. Sajnos. De akkor is! Folyamatosan belezsibbad a kezem, a lábam, ha arra gondolok, hogy milyen jó is lenne, semmi mással nem foglalkozni, csak a szolgálattal... Írni a dalokat, felvenni őket. Menni mindenfelé, hétköznap és hétvégén, hirdetni az Evangéliumot a zenénkkel...

            Isten kezében vagyunk... Talán megadatik... ezen dolgozom... én is...

A munka mostanában igen pörgős, rengeteg tárgyalás, kommunikációs tréningek, és a problémák megoldása mellett a piaci helyzet sem épp a legkedvezőbb... Nem mellékesen, a média sem feltétlenül a teljes, objektív módot választja a hír-adásra... Érdekes, és félelmetes is, hogy a média mekkora befolyással, és ráhatással bír sok ember életére.

Minden nap hatással van rám, a Teremtő Isten létének csodája. Maga a tudat, hogy én Istenhez tartozom. Álmodom. Mostanában főleg, nagyon sokat. Mindenről, a családról, a jövőről, az életünkről. Az Élet maga van ismét óriási hatással rám... Talán nem véletlenül. Látni, hogy miből lesz az igazi élet. Apró, láthatatlan kis "valamiből"... Isten teremtő erejének a csodája... Elképesztő. Én pedig szívem szerint folyton az egekben ugrálnék, hogy mindenki tudja: élni jó! Az Élet jó, és az Élet csoda! Szeretem a családomat...