Hogy élvezetesebb legyen, váltogatom a betűnagyságot :-)

Augusztus 3. vasárnap

            A tegnapi esküvő után, este meglehetősen fáradtan érkeztünk haza. Mivel a hét nagy részét Nagykovácsiban töltöttük, itthon pedig nem volt még időnk arra, hogy összepakoljunk, így este kezdtünk bele ebbe a felemelő munkába. :-)

            Éjjel egy óra körül sikerült ágyba jutnunk, így rövid idő alatt sokat kellett aludnunk, hiszen, másnap reggel már 9 órára a Kövér Lajos utcai Örömhír Misszió gyülekezetben kellett lennünk, ahol Bélával szolgáltunk.

            Felemelő délelőtt volt! Minden tekintetben. A dicséret és az Igehirdetés is. A szőlőtő és a szőlővessző példázatáról volt szó; arról, mennyire fontos, hogy a szőlőtőhöz – Krisztushoz – csatlakozzunk.

            A délelőtti Istentisztelet után autóba ültünk – milyen jó is ezt leírni! – és lementünk Velencére, ahol a Hajnalpír Baptista gyüliben szolgáltunk – már a másnaptól induló, Ifjúsági Csapattal.

            A nem túl nagy gyülekezeti házban most több mint teltház volt, ugyanis a táborra készülő csoportvezetők is ott voltak. Gyakorlatilag már attól leizzadtunk, hogy felálltunk a színpadra – a többiről nem is beszélve. Egy frenetikus délután volt ez a mai.

            Este hazaindultunk – Leányvárra –, ugyanis édesapáméknál volt Kornél a mai napon. Jó volt otthon lenni. Fejben már a hétfői indulásra koncentráltunk… Egy hét Velencén…

Baptista Ifjúsági Tábor - Augusztus 4. – 11.

Augusztus 4. hétfő -  Árpi jó munkásember

            Előkészületek: sátor, székek, színpad sehol. Mit tesznek emberek? Semmit? Rengeteg fiatal lébecol, de nem segít. A dicséret vezetőjének kellett sátor, székek, színpad után rohangálnia, leszerveznie, összepakolnia… Gyakorlatilag, az első, esti Istentiszteletre már hulla fáradt lett a csapat fele…

            Nézzük sorban…

            Az új hét kezdete mindig izgalmas. Nem mindig könnyű, de korántsem unalmas. Így volt ez most is.

            Megérkeztünk Velencére, ahol a zenekar megkapta egész hétre a gyülekezeti házat, hogy tudjunk pihenni, együtt lenni, valamelyest elzárva a tábori forgatagtól.

            Szükségünk is volt erre, hiszen minden reggel és minden este is színpadon álltunk. Egyértelmű, hogy Istennek szolgálunk, és szívesen tesszük, de sajnos, csak emberek vagyunk, akiknek szükségük van a pihenésre, és a nyugalomra.

            A program az egész hétre igen egyszerű volt: 7.30 ébredés, 8.00: reggeli, 8.30: hangbeállás, 9.00: Istentisztelet, kb. 30 perc szolgálat. 13.00: ebéd; 17.30: vacsora, 18.00: hangbeállás, 19.30: Istentisztelet kb. 1,5 óra zenei szolgálattal.

            Némi fennakadás történt, ugyanis este felé megjelent egy 40 fős színjátszó csoport, akik veszettül nekiálltak próbálni – állítólag –, az este folyamán ők egy színdarabot fognak itt, a gyülekezeti házban előadni a táborozóknak – abban a teremben, ahol körülbelül 70 ember fér el, a táborra pedig 550 ember jött el. Mindeközben az eső szakad, a tábor és a gyülekezeti ház pedig egy kellemes sétára van egymástól… Szóval, a próba megkezdődött ott, ahol egy 12 fős csapat pihen… Az előadás este 21.30-kor kezdődik – mondták.

            A főszervezőt megkérdeztük, azt mondta, így lesz. Nyilván valóan nem hagyhattuk annyiban, hiszen nem ebben állapodtunk meg, sőt! A szállásainkat sorban visszamondták, így végül a gyüliházban lettünk mindannyian elszállásolva – mármint a csapat.

            Mondtuk, hogy egy 19 hónapos kisgyerekkel, és egy tucatnyi fáradt szolgálóval, egyszerűen nem hagyjuk, hogy ott bármilyen rendezvény legyen – nem ez volt a megállapodás.

A válasz az alábbi volt: egy éjszakát ki lehet bírni, nem?! Nem akartunk hinni a fülünknek! Sikerült a tábor vezetőségével leülnünk, és megbeszélni a dolgokat. Megkérdezték, mi a baj pontosan? Mivel alkalom adódott arra, hogy egy egész vezetőségnek elmondjam, köztük a főszervezőnek, hogy mi a baj, megragadtam az alkalmat, és a szemébe nézve, egyenesen belemondtam.

Sajnos általános jelenség keresztény berkekben, hogy a szolgálókat maximálisan megpróbálják kihasználni, mindemellett azonban a megbecsülés legkisebb jelét sem mutatják. Semmi nagy lelki, szellemi dolog nincsen itt, pusztán emberi: energiát, rengeteg pénzt, és időt áldozunk bele abba, hogy szolgáljunk, és segítsünk másoknak. Ezzel szemben, mintha még ez sem lenne elég…

Estére odáig jutottunk, hogy a csapat, gyakorlatilag azon gondolkodott, hogy összepakolunk, és hazamegyünk.

            A lényeg, hogy az egyik főszervező, Mr. D., lett az est középpontja, erősen megpecsételve a hetünket. Úgy gondoltuk, hogy sikerült mindent letisztázni. Megbeszéltük, hogy a gyülekezeti házban a tábor ideje alatt nem lesz semmilyen más rendezvény. Sem színdarab, sem zenészek próbája, sem előadás, sem szeminárium – semmi. A dicséret csapatnak egyszerűen szüksége van arra, hogy együtt lehessen, és tudjon pihenni. Nem a mi dolgunk a sátor összeállítása, a színpad felszerelése, a székek kipakolása és logisztikázása sem…

            Azonban, ami igazán fontos, az az, hogy az esti, egyben első Istentisztelet nem egy, amolyan bevezető alkalom lett, hanem valóságos Isten-dicséret. Talán mi magunk lepődtünk meg legjobban azon, ami történt, hiszen alig másfél órával a kezdés előtt még a technikusok sem tudták, hogy hogyan lesz este hét órára kezdés az éppen kaotikus állapotból. A sátor, a technika, a felszerelés, minden óriási késéssel érkezett meg a táborra – a szervezés tehát, bármennyire is nem profi, sajnos erősen hiányos volt… Mondtam, hogy ezt mi is látjuk, de egy 550 fős tábor megszervezésére akkor is jobban fel kell készülni… Na, mindegy.

A 40 fős színjátszó csoport előadása végül elmaradt, a szervezők lefújták, a rossz időjárás miatt. Azt sajnos nem tudom fő indoknak írni, hogy a szolgálókra való tekintettel… Az egész csoport sírt. Integrált színjátszó csoportról van szó, szegények mindannyian sírtak, amikor kiderült, hogy elmarad az előadásuk.

Nincs mese. Nagyon sajnáltuk őket, mert borzasztó sokat utaztak a semmiért, de nem lehetett megoldani, sem pedig hagyni, hogy ott színdarabot adjanak elő.

            Este tehát, miután az első, közös Istentiszteletnek vége lett, leültünk átbeszélni mindent. A csapat meglehetősen feszült volt így, az első nap történései után, hiszen csináltunk mindent, csak éppen azt alig tudtuk elvégezni, ami valójában a dolgunk volt…

            A tábor vezetése totálisan normális volt, némi kivétellel, persze. Mindenképpen meg kell említenem Durkó Istvánt, akit eddig nem ismertem, de ennek a hétnek az egyik kulcsembere, számomra ő. Egy rendkívül lelkiismeretes, nyitott, intelligens, szeretettel teli embert ismertem meg személyében, akire a tábor teljes ideje alatt bármikor számíthattunk, lehetett hozzá fordulnunk, szinte bármivel. Ha ő nincs…

Augusztus 5. kedd – Amikor minden helyreáll, kiderül, hogy a farkas báránybőrbe bújt…

            Új reggel, új nap, új reményekkel telve… A tegnap estét követően, úgy éreztem, némi tiszteletet már kivívtam magamnak, magunknak, azzal, hogy egyenesen a szemébe mondtam az illetékeseknek azt, ami a véleményem. Természetesen kultúráltan tettem. A reakció az volt, hogy köszönettel vették a gerinces hozzáállást, majd letisztáztuk, hogy mostantól béke honol a gyülekezeti házban. Elmondtuk, hogy ahhoz, hogy a szolgálatunkat normálisan el tudjuk végezni, nyugalomra van szükségünk. Csendre, és pihenésre.

            Mi azt is hittük, hogy ez mostantól így lesz… Nem így lett. Úgy látszik, egyes emberek képtelenek túljutni a butaságokon, és önnös érdekeiken. Tipikus hatalomvágy… Ahogyan az is tipikus, hogy mindezt olyan ember próbálja meg elérni, aki sajnos alkalmatlan a feladatra.

            A hétfői nap után mára nagyjából rendeztük a sorokat, elterveztük, hogy délutánonként csendes pihenőt tartunk, délelőtt pedig együtt lesz a csapat, ha van energiánk, akkor dalt tanulunk, stb.

            Kedden, a délutáni alkalom előtt azzal kellett újra szembesülnünk, hogy ismét egy csapat próbál a gyülekezeti házban, valami pantomim előadásra. Őket, egy laza lendülettel – szép dolog, vagy sem, megkértük, hogy menjenek el, és próbáljanak máshol, mert itt bizony nem lesz semmi.

            Egész délután ment a szervezés, hogy a normális videotechnikával tudjunk dolgozni, ez sajnos nem sikerült estére… Nem akart sikerülni, úgy tűnt, ugyanis új akcióhősünk ismét belekezdett a szervezkedésbe… a lényeg, hogy estére videotechnika OFF.

            A dicséret csapat volt az egyetlen, aki minden nap, reggel és este is szolgált, szellemileg, és emberileg is óriási a felelősség, arról nem is beszélve, hogy a táborban, gyakorlatilag 500 ember figyeli minden lépésünket. A figyelem középpontjában állunk egész héten: hogyan beszélek a felségemmel, a gyermekemmel, a többi emberrel; hogyan viselkedek, mit teszek, mit mondok… Felelősség! Nem kicsit, nagyon!

            Emberileg túlságosan feszített volt a tempó, pusztán azért, mert nem tudtunk normálisan a feladatunkra koncentrálni.

            Az emberi, és külső tényezők azonban mind elhalványultak az igazi, lényeges dolgok mellett. A csapat elkezdte Istent keresni. A dicséret szolgálatok olyan erővel szólaltak meg, és olyan kegyelmes volt az Isten hozzánk, hogy álmunkban sem hittük volna, hogy ilyet fogunk megélni.

            A külső zavargások mind megszűntek, amint az első hang megszólalt a dicséretben. Ilyet én még nem láttam. Többszáz emberrel együtt tudtunk belépni Isten jelenlétébe.

            Jónéhány féltékenységgel is szembe kerültünk, de nem érdemes itt leragadni. Isten akkora kegyelemmel volt felénk egész héten, hogy nem lehet szavakkal kifejezni.

Augusztus 6. szerda – Apa föl, apa föl! A jó pásztor…

            Kornél nehezen viseli, hogy reggel és este is nélkülünk kell lennie jó darabig. Óriási sírások… Hála Istennek, Anna tesóm eléggé jól el tudta foglalni, így rendre hamar megnyugodott.

            A napközbeni holt időszakokban próbáltunk kicsit megnyugodni, relaxálni, aludni. Nyilván nem egyszerű, hiszen az esti programot is meg kellett írni, fel is kellett készülni lelkileg is, közben fizikálisan már a harmadik napon kezdtünk lemerülni, mert a napjaink gyakorlatilag abból állnak, hogy az étkezés, az imádkozás és a szolgálat váltogatják egymást.

            Érdekesség, hogy az étkezés valami botrányos volt. Alakformáló hétnek is nevezhetnénk a hetet, ha csak ezt vesszük figyelembe, ugyanis nagyon minimális tápértékű volt az étel, amit kaptunk. A legdöbbenetesebb az volt, hogy ebéd után azonnal a közeli Gyros-bárba vettük az irányt, ahol meglepetésünkre a tábori konyhán dolgozókkal futottunk össze… Nos, igen, ez mindent elmond.

            Ma kiderült, hogy a VJ technikára mégsem tartanak igényt a szervezők, mert nekik az nem tetszik… Mindenhez van egy kulcsember, vagyis, mindennek egy ember a kulcsa, egy szervező.

            Megpróbáltunk vele egyezségre jutni, de a csapatunk egyik énekes hölgy tagjával úgy beszélt, hogy én, aki folyton beszélek, sokkot kaptam, és nem jutottam szóhoz. Így megsérteni valakit, ráadásul egy hölgyet… Én még az életben nem láttam ilyet. A fél délutánon át tartó sírás ismét elgondolkodtatta a csapatot: megéri vagy sem? Maradjunk, vagy menjünk? Mi a helyes? Hol van a határ?

Mivel újra keresztbe tettek nekünk, nem volt mit tenni, össze kellett fognunk. Meghívtak egy csapatot, VJ effektekkel kompletten, majd mindezt hirtelen visszamondták. Levettek, áttettek projektorokat. A külső támadásoknak rengeteg előnye volt: a zenekarból csapat lett. Olyan közösség, akik gondolkodás nélkül azonnal egymás mellé állnak. A 10 tagú csapat, és a világ két legjobb hangtechnikusa egy csapásra baráttá, sőt, családdá, testvéri közösségé alakult.

            A projektorokat levették, átalakították, mondván, az ő tervük fontosabb annál, semhogy egy fiú jópofa képeket villogtasson a háttérben… Bürokrácia, és emberi ostobaság – de olyan szinten… Ááááá… Azért kellett áttenni, mert a vezetés így döntött – állítólag. Ezért kellett egy ember munkáját kukába dobni… Tehát, állítólag egy egész vezetés, vagy nevezzük management-nek, áll ezen döntés mögött.

            Még jó, hogy van kihez fordulnunk. Krisztus a legjobb pásztor a világon, ez nyilvánvaló. Azonban az is kiváltság, ha az ember olyan gyülekezetbe járhat, ahol otthon érzi magát, és van egy pásztora, akire számíthat.

            Annyira kínos volt az egész délután, hogy már a harmadik napon járunk, és harmadjára tesznek keresztbe a csapatnak… Felhívtam a pásztorunkat, és hirtelen megkönnyebbültem. :-) Azt mondta, hogy nézzük meg Krisztust. Neki hányszor tettek keresztbe. Mégis, amíg békességet érzett abban, amit csinált, addig csinálta is. Megkértem a pásztorunkat, hogy imádkozzanak értünk. Még este kaptam a gyülekezetünkből sms-t, hogy imádkoznak értünk, és néhány, nagyon bátorító igeverset is küldtek nekünk. Köszönjük!

            Átbeszéltük a csapattal a dolgokat, és arra jutottunk, hogy amíg Isten másra nem vezet bennünket, addig maradunk, és végezzük azt, amit ránk bízott. Durkó István barátunk ismét velünk volt, és megköszönte, hogy így gondolkodunk. A beszélgetésből kiderült, hogy nem teljesen volt minden úgy, ahogyan azt nekünk a szervező mondta… Mindenesetre, ebből már nem csináltunk gondot.

            Istenre bíztunk mindent. Ahogyan sok esetben Kornél jön hozzám, és kér, hogy vegyem fel, úgy mentünk mi is ma este ismét, a mi Atyánkhoz: Apa, vegyél föl!

A kegyelem pedig ismét megsokasodott. Amikor felmentünk a színpadra, az esti Istentisztelet kezdetén, nem gondoltuk volna, hogy bármi is történni fog. Mégis, Isten kézzel fogható jelenlétében találtuk magunkat.

            Olyan jó látni ezt a csapatot, ahogy sokféle jellemű és mentalitású emberek egy csapattá formálódnak, és tudnak közösen Istennek szolgálni, Őt dicsérni, és közben segíteni sokszáz más embert, hogy ők is találkozhassanak Istennel.

            Mivel Mr. D. rájött arra, hogy finoman szólva is túllépte az összes határt, amit csak a józan és kultúrált emberi ész át tud lépni, hirtelen fordult a kocka… Megkért bennünket az Istentisztelet végén, hogy még legalább egy órás dicséretet végezzünk. Egy dicsőítő-koncertet kívánt elindítani, ami hála Istennek koncertből nagyon hamar valódi imádattá fordult át!

            Az estén, úgy gondolom, megvolt az az áttörés, ami mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy mi magunk is felszabaduljunk. Nyilván, az emberi tényezők, így az állandó keresztbetétel, és egyéb helyzetek megszűnése is igen nagy segítség lenne, de az Istentől jövő segítség a legjobb!

            Este, mivel 11 óráig szolgáltunk, igen fáradtak és éhesek voltunk, elmentünk pizzát rendelni, hogy kicsit felfrissüljünk, és természetesen némi folyadékra is szükségünk volt. Az már csak bónusz, hogy remek társasággá lettünk minden mellett. Az estét Gabi zárta az „Adjon Isten jóéjszakát” című dallal. :-)

Augusztus 7. csütörtök – Gondok nélkül…

            Elnéztem ezt a remek csapatot: Marci, Illés, Robi, Dávid, Bazsi, Adél, Edit, Gábor, Gabi, Endre és a két technikusunk: Máté, valamint Sanyi. Nem kell semmit sem mondanom. Isten kegyelmét naponta megtapasztaljuk. Kiváltság, hogy ilyen emberekkel szolgálhatunk együtt.

            Már a tábor 4. napját éljük. Néhány ember, csak úgy, keletkezett egyik napról a másikra a gyülekezeti házban, akiket szépen lassan elkezdünk „kitelepíteni”, ugyanis senkihez semmi közük nincsen. Nem tudjuk, ki kinek a kicsodája, csak úgy jöttek. Éjszakára aludni, meg rendetlenkedni, és még ki tudja, minek.

            Ma délelőtt, mivel a táborozók kirándulni mentek, szabad volt az egész tábor, így a színpadunk is. Kihasználtuk, és a csapat megtanult két új dalt. Az egyik, a „Szívből dicsérlek” kezdetű dal, amit néhányan már ismertek a csapatból, így inkább csak összetettük a dalt, és letisztáztuk a részleteket.

            A másik dal a „Reményem” című dal, ami a Hillsong egyik lemezének címadó dala. Meglepően könnyen ment a tanulás; külön öröm számomra, hogy a dalt megtanultuk, hiszen én fordítottam.

            Az első napunk ma volt, hogy dráma nélkül telt el. Mivel már a 4. napon vagyunk, hangszálunkat, illetve fizikális állapotunkat tekintve kezdünk erősen fáradni. Mégis, amikor ott tartunk, hogy fel kell állni a színpadra, és látjuk azt a több mint 500 fiatalt velünk szemben, akik számítanak ránk, és várják, hogy vezessük őket Isten jelenlétébe, hirtelen minden más a háttérbe szorul.

            Isten valóságos jelenléte egyszerűen felüdít testet és lelket. Elmúlik a fáradtság, és önkéntelenül is csak táncolni kezdünk, vagy éppen azon vesszük észre magunkat, hogy felemelt kezek sokaságával vagyunk szemben, akik mind-mind Istent imádják!

            Természetesen rengeteg pozitív emberi oldala is van ennek a hétnek. Sokan, talán túlzott, de mindenképpen jó értelemben vett naivságból, azt gondolják, hogy akik a színpadon állnak, tökéletesek…

            Még a második napon jött oda hozzám egy, számomra ismeretlen fiatal srác, és megkérdezte, hogy a frizurám, ami nagyon tetszik neki, az hozzátartozik a sztár élethez? :-) Mit mondhattam volna: Igen. :-))))

            Tegnap este, amíg a prédikáció tartott, Kornéllal voltam a sátor melletti játszótéren, hogy megnyugodjon kicsit. Odaszaladt hozzám egy szintén idegen srác, azt mondta: Épp wc-re indultam, de megláttalak és eszembe jutott, hogy szeretnék valamit mondani [a wc és a köztem lévő összefüggés milyenségére nem mertem rákérdezni: jó, vagy rossz, hogy a wc-ről én jutok eszébe… :-) ]. A srác megköszönte, hogy lelkesek vagyunk, és ezzel segítünk nekik megtanulni, milyen az Isten dicsérete. Mit mondhattam volna neki? Örültem, hogy jó hatással van rá, ha ugráló, felszabadult, örülni tudó embereket lát a színpadon és ez neki is jó.

            „Maradj önmagad!” – az egyik, talán legfontosabb szabály, vagy parancs, nem is tudom, hogyan nevezzem. A keresztény emberek és szolgálók számára kihívás; mert aki színpadra lép, az hajlamos mást mutatni, mint amilyen valójában.

            Megkérdezték tőlem a héten, hogy csak ezen a héten pörgök így, vagy mindig? Mindig. Nem tudok mit tenni. Meghallom a zenét, az Isten dicséretét, és egyszerűen nem bírok magammal. Nem tudok mást tenni, mint önmagamat adva zenélni és énekelni Neki.

            Az ebédnél sorban állva, megkopogtatták a hátamat. Megkérdezték, hogy szabad-e tőlem kérdeni valamit? :-)))) Miért ne lehetne? Aranyosak és kedvesek voltak az emberek, hogy bizonyos szinten „sztárolták” a csapatot. Igazából nem ez a legjobb szó, de nem tudom, hogyan fogalmazzak. Egyszerűen, kitüntetett figyelemmel voltak felénk. Ha mennünk kellett már a beállásra, soha nem szóltak be nekünk, hogy miért állunk a sor elejére a vacsoránál, hanem előre engedtek. Nagyon rendesek voltak!

            Voltak, akik már legalább 5 perce keringtek körülöttem, amíg Kornéllal sétáltam. Már vagy 8-10 alkalommal elmentek mellettem, néztek rám, ránk, míg végre rám mertek köszönni: Szia, Baloo! Sziasztok – mondtam, azt hiszem, így illik. :-) Majd a hátam mögött már össze is súgtak: úúú, hallottad? Köszönt nekünk!!! Fél perc múlva ismét velem szemben jöttek ugyanazok az emberkék, és ismét köszöntek. Én is… :-) Érdekes.

            A dicséret közben volt néhány zenei betét, amiket Isten nagyon megáldott! Zámbó Robi barátom, aki, meggyőződésem, hogy az országunkban a legjobb basszusgitáros(!!!) olyat szólózott, hogy nem akartam elhinni. Más az, ha állsz a színpad előtt, és hallod, ahogy játszik, és más az, hogy állok mellette, nem egész egy méterre tőle, és látom az ujjait, ahogyan játszik a hangszerén – még így sem akartam elhinni, mit csinál! Egyszerűen felfoghatatlan, mennyire jól játszik!

            Révész Bazsi, a dicséretvezetőnk, a szóló után bemutatta Robit. Azt az ovációt, amit kapott – persze nemcsak ő, hanem mindenki, aki szólózott! Észveszejtő volt érezni azt a szeretetet, ami felénk jött a fiatalok részéről! Megtisztelő volt, hogy ennyire szeretnek.

            Bazsi persze kitett magáért, az egyik zongora betét után bejelentette: egy kis hangszeres közjáték a csapat zenei vezetőjétől. Persze, hogy jól esett, de már-már zavarba ejtő volt.

            A csütörtöki napon, most, hogy nem volt semmi gond, már kezdtem rosszul érezni magamat. És, hogy milyen fajta „állat” az ember: amint nem volt semmi baj, hirtelen elmaradt a dicséret szolgálat előtt. Nagyon fura volt így szolgálni. Rossz érzés volt. Valójában azt vártam, hogy vége legyen.

            Utána meg is beszéltük, hogy több ilyet nem tehetünk.

            A csapat egyébként egyre szorosabb kapcsolatba kerül. Mindenki egyre jobban megszereti egymást. Kezdjük megismerni a másikat. Néhány nap után már azért kijönnek a gyengéink is. A fáradtság, a stressz, az örömök, a könnyebbségek, minden. Ilyenkor már nincsen színjátszás és álarc.

Augusztus 8. péntek – Isten csodát tett, estére pedig, jön „A” Béla…

            Mára várjuk Klárit és Bélát, hogy csatlakozzanak a csapathoz, mert ma este, az Istentisztelet után, elvileg 9 órától Pintér Béla koncert lesz a táborban. Már kora délután megérkeztek, hiszen kettő órától Béla már szemináriumot tart.

Délután, néhányan a csapatból kitalálták, hogy ők bizony birkóznak egyet a homokban. Ennek az lett a vége, hogy Robi, a basszusgitárosunk rosszul esett a földre, és maga alá gyűrte a bal kezét, amely a csuklója alatt úgy bedagadt, hogy nem tudta az ujjait sem mozgatni.

Mivel ma este nem csupán a dicséretben, de az azt követő Pintér Béla koncerten is zenélnünk kellett, eléggé megriadtunk.

Mivel megint adott volt a „baj”, érdekes módon megint összefogtunk. A csapat leállt imádkozni, és Istent dicsérni. Úgy, ahogy voltunk, csak elkezdtünk imádkozni, szépen, sorban – spontán! Amit ott, ezen a délutánon megéltünk Istennel, és közösen, az elmondhatatlan. Mindenki sírt, és csak imádta az Istent.

Majd imádkoztunk azért, hogy Robi keze gyógyuljon meg. Mivel Jakab levelében, a Bibliában van egy remek tanács az ilyen imákra, aszerint jártunk el. Nem lévén más gyülekezeti vezető a csapatban, Bazsi és én imádkoztunk Robiért, és megkentük olajjal a kezét. A bűnbánat, és az Isten kegyelme egyszerre szabadult fel közöttünk, és valami egészen kivételes alkalmat töltöttünk Isten előtt ezalatt a másfél óra alatt.

Az imát követően, körülbelül már 5 perccel, Robi kezéről elmúlt a duzzanat, majdnem teljesen, és az ujjait már gond nélkül tudta mozgatni! Este olyat bőgőzött, mint eddig még talán sosem! Mi ez, ha nem csoda?!?!

            Az esti dicséretben még a tábori csapat szolgált, két dal erejéig pedig már, amolyan előzetesnek, felhívtuk Bécit is a színpadra, hogy velünk énekeljen. Így volt kerek a csapat! Frenetikus este volt! Dicséretben elénekeltük a „Reményem” című dalt is, amire Béci is azt mondta, hogy nagyon jó lett. Nagyon sokat adok az ő véleményére, így megnyugodtam. Főleg annak fényében, amit mondott: Nem elég, ha jó a szöveg. Kell egy jó énekes is, aki megszólaltatja azt a szöveget. Gabi énekelte a dalt… így méltán dagadtam a büszkeségtől.

A prédikáció kissé elhúzódott… Megint akadt egy ügyeletes piszok, aki ismét én voltam. Ahogyan egész héten ébresztettem a csapatot, zargattam mindenkit, hogy igyekezzünk, legyünk ott mindenhol időben… Ma este én jeleztem (…) a főszervezőnek, hogy már fél tíz van, a koncert pedig már 9 órakor kellett volna, hogy kezdődjön.

            Mivel Béla csapata a dobos kivételével ugyanaz, mint, ami a táborban szolgált, túl sok változtatásra nem volt szükség. Jani, a gitárosunk nem tudott eljönni, így az elektromos gitár ma nem volt benne a csapatban.

            A koncert fantasztikus volt. Kegyelem volt, hogy nem koncertként ért véget az este, hanem Isten imádatával.

            A este legvégén Béci elénekelte a „Homokba írva” című dalát, amit ismét kísérhettem zongorán. Ez a dal valahogy mindig betalál nálam (is).

            Mivel a mai napon ismét hosszú volt a szolgálat, gyakorlatilag több, mint 3 órát álltunk színpadon, úgy gondoltuk, megérdemeljük a pihenést.

Miután vége lett a napnak, jól esően huppantunk le a fotelekbe a gyüli házban. Pihentünk, beszélgettünk, ahogyan tesszük azt minden este. Kikértük Sanyi és Máté véleményét.

            Mivel mindketten profi hangtechnikusok, nem szokták csak úgy osztogatni a dicséreteket. Azonban már sokadik napja vagyunk meglepve, mert állandóan azt hangoztatják, hogy mennyire jó velünk dolgozni, mennyire élvezik a közös munkát, és mennyire felüdülés nekik, hogy bennünket hallgathatnak.

            Éjszaka ismét keletkezett néhány lakótársunk, akik finoman szólva is hangoskodtak, így nem hagyták aludni a csapat egy jó részét…

Augusztus 9. szombat – utolsó nap

            …Reggel, szokás szerint fél hétkor keltem, hogy lezuhanyozzak. Fura volt a nyitott női mosdóból két vad idegen lánnyal találkozni, akik, csak úgy „keletkeztek”. Eljutottunk oda, hogy kidobtunk mindenkit a szállásunkról, aki nem a csapat tagja. Túl azon a határon, hogy rendesek vagyunk, és segítünk másokon, és mindenkit szeretünk, eljött a pillanat, amikor senkit sem voltunk hajlandóak tovább megtűrni ott, ahol egy szolgáló csoport lakik. Elég volt.

            Mivel a héten már jó néhányszor konfrontáltunk vezető emberekkel, nem jelentett gondot a szállás „megtisztítása” sem.

            Mivel az utolsó napunk a táborban, ma éjjel, amolyan imaéjszaka lett szervezve, de megkönnyebbülésemre csak este 11 óráig tartott. Révész Bazsi már előzetesen jelezte, hogy számít rám, ránk. Majd nemsokkal az Istentisztelet előtt félrehívott, és halálosan komoly arccal közölte, hogy hajnal 4 óráig fog tartani az ima éjszaka, ahol mindenképpen számítanak a szervezők a szolgálatra.

            Mit mondjak, rendesen megkajáltam a szivatást! :-)

            Utolsó esteként remek alkalmunk volt! Isten mérhetetlenül nagy szeretettel van felénk, ezt egész héten megtapasztaltuk! A dicséretek áldottak voltak, azt gondolom, hogy Isten adott egy fajta áttörést ezen a héten. Forradalmat csináltunk, az Ő segítségével! Nem igazán tudok napirendre térni a tábor felett!

            Gyakorlatilag elvárások nélkül, sőt, inkább félelemmel indultunk a táborba, hiszen eddig, a baptista egyháztól és annak tagjaitól kaptuk a legnagyobb és legfájóbb pofonokat életünk során. Ehhez képest, a hét elején még azon gondolkodtunk, maradjunk vagy sem, tehát beigazolódni látszott a félelmünk. Azonban Istennek más tervei voltak velünk.

            Elképesztő héten vagyunk túl, sokat tanultunk Istentől, egymástól, egymásról. Néhányan Kornéltól is. Kicsit olyan, mintha a csapatunk gyermeke is lenne.