Ma később ment be a munkahelyre, egyszerűen nem volt erőm időben felkelni, igaz, még fél kilenckor is rugdosni kellett magamat… van ilyen.
Még mindig a hétvége hatása alatt vagyok, a csapat tagjainak kedvessége, és különbözősége foglalkoztat. Az, hogy érezni, ki gyakorol, és ki nem; ki izgul és ki izgatott a szolgálat előtt; ki hangosabb, ki pedig csendesebb és szinte ezernyi apró dolog, ami mind-mind színessé teszi a bandát.
Foglalkoztat, hogy vajon ki mennyire tud őszinte lenni, amikor „össze vagyunk zárva”, és a néhányórás együttlét során való disztingválás már nem működik a 3 nap alatt – egyre jobban előjönnek mindannyiunk egyéni jellemei. Rendkívül izgalmas dolgok ezek.
Mégis, a legszembetűnőbb, hogy amikor kell, akkor kész mindenki a bűnbánatra, és az Isten felé fordulva a hálaadásra, és mindenki kész a szükséges pillanatban arra, hogy a jelenlévő gyülekezetet – vagy nevezhetjük közönségnek, amikor koncertről van szó – Istenhez vezesse, bele az imádat csodájába.
A szombati imaalkalom is rendkívül erősen foglalkoztat még. Vajon miért történt az, ami megtörtént? Miért is volt az a hirtelen, a semmiből berobbanó Isteni látogatás? Gondolom, hogy szüksége volt a csapatnak, mint közösségnek, és azon belül egyénenként is, hogy találkozzunk Istennel a sok éves harcok, és sok éves fásulttá vált szolgálat-végzés után.
Azt hiszem, az a szombat egy frissességet hozott a csapatnak együtt, és külön az egyes személyeknek is.
Felemelő volt élőben, és éjjel álmomban, valamint napközben kissé elbambulva újra látni, és újraélni az imaalkalmat. Látni, ahogy emberek felemelt kézzel állnak, miközben az arcukon valami igazán Élő Öröm, és Erő válik valósággá.
Kissé már talán csöpögős az egész, de elképesztő ereje van a közös Istenkeresésnek.
