Megjött a nagyszakállú… Nekem nem hozott semmit. Szegénnyel jól kitoltam, vagyis spóroltam neki egy csomagot, mert nem szeretem az édességet! :-)
Ma reggel már lényegesen jobban érzem magam, igaz a köhögés még megvan, de az ima, és a Béres csepp is jól esik. :-)
„Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az Ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy és jól megy sorod” (Zsoltár 128/1-2).
Nem mindig vagyok boldog. Ha őszinte vagyok, azt kell mondanom, igaz az is, hogy nem mindig járok az Isten útján. Talán ezért. Vajon hány ember vallja ezt be? Mármint az igazán elismert Istenben hívők közül, vagy csak úgy, általában.
Vannak helyzetek, amikor totálisan tisztában vagyok vele, hogy mit nem kéne tennem. Apróságok ezek. Például: van, hogy érzem, nem kéne a valakivel való vitatkozásban még egyet odaböknöm, mert nem lenne fair – bár, nekem lenne igazam –, viszont megérdemelné… És van, hogy mégis odabökök. Igen, a fenenagy arcom. Ilyen egyszerű dolgok, amikről mégis nagyon is jól tudom, hogy nem kéne tennem. Gyakorlatilag, lesarkítva, a boldogságom gátját én, magam építem.
Érdekes, hogy ilyen egyszerű sorok, mint a ma reggeli bibliai szakasz, mire képesek. Megvilágítja azt, amire szükséges, hogy változás következzen. Tök jó!
Most nézem, hogy a boldogságot hozzákapcsolja a szerző az Istenfélelemmel, és Isten útján való járással. Na tessék, megvan, mit kell tennem!
Belelendültem a mai napba, mondanám, hogy belehúzok, de ilyen jelmondatokkal inkább nem bátorítom saját magamat sem… :-)
Na, hajrá…!
