Az ébredéssel nem volt gond, annál inkább a napok kavarodásával. Az előző két szünnap is teljesen bekavart, így azt hittem vasárnap van – és a vasárnapi menetrendhez igazítottam magam… a lényeg, hogy a reggel fél kilences Hősök teréről való indulást sikerült elérnem.
Hibbant egy társaság a csapat. Debrecenig, a jó két és fél órás úton alig akadt néhány komoly pillanat. Szeretem ezeket az embereket, mert spontán hülyék. :-) Nem erőltetett viccelődés zajlik a találkozásokkor.
Debrecenben a hely, ahol szombaton szolgáltunk – egy Ifjúsági Konferencia volt –, véleményem szerint eléggé jó elrendezésű és akusztikával rendelkező terem volt. A beállásra és próbára is volt rendesen idő, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy stressz-mentes legyen a készülődés.
A beállás alatt, és az azt megelőző programok alatt úgy tapasztaltam, hatalmas falba ütközünk bele. Valahogy fura volt az egész, nyögvenyelős, fűrészporos.
Aztán imádkoztunk a beállás után, és amikor az Isten dicsérete elkezdődött, valósággal leomlott minden gát – szó szerint, egy olyan áttörést éltünk meg, amire én magam csak titkon számítottam.
Néztem a színpadról az embereket, és csodás volt látni, ahogy felemelt kézzel az a sokszáz ember együtt énekel Istennek. Nem az számított, ki van a színpadon, nem az volt a lényeg. Isten volt a középpontban.
A spontenitás jegyében telt az este, a megbeszélt sorrendet gyakorlatilag az első dalnál a kukába hajíthattam. :-)
Kiváló zenészekkel szolgálni Istennek, igazán megbecsülendő volt. A remek zenei adottságok mellett érdekes volt megfigyelni, hogy mindenki saját magát adta bele a dicséretbe.
És amikor már azt hittem nincs tovább, akkor minden zene megállt, és az emberek csak énekeltek tovább… nem hagyták abba. Istennel találkozhattunk ezen az estén.
Isten ismét bizonyította, hogy Ő van! Amikor az emberi akarás, és az emberi elképzelések már mind csődöt mondtak, általában olyankor képes Isten igazán nagyot alkotni.
