Újabb „randevú”, majd kiderül, volt-e értelme… nagyon unom már, bevallom.

            Ma többünknek is ugyanaz az igejelentett sokat, vagy éppen jutott eszünkbe: „Elég neked az én kegyelmem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját” (2. Korinthus 12/9).

            Az esti gyüli alkalom, véleményem szerint kiváló volt. A tanítás sorozat a helyreállásról ma is folytatódott, és azt gondolom, a helyreállásba az is beletartozik, hogy néhány helyen az életünkbe fegyelmet kell hozni, és esetenként hosszú, kemény harcokat kell vívni.

            Számos olyan szituáció van az ember életében, amivel nem tud mit kezdeni. Legalábbis a mi életünkben akad néhány, Gabival. A hét közepén történt affér egyikünkben még mindig komoly nyomot hagyott. Sajnos, valóban okoskodónak és rendkívül bántónak hatott az egész eset, azonban azt gondolom, hogy az Efézus levélben írt szakasz pontosan ide illik: „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik” (Efézus 6/12). Vannak olyan helyzetek, amikor Isten megmutatja, hogy itt most egy teljesen direkt szellemi támadásról van szó. Ilyen volt számomra a héten lezajlott dolog is. Olykor mégis, kissé nehéz túllépni rajta, mert mire eljutunk oda, hogy azt mondjuk: ez egy remek ember/gyüli/barát/zenész vagy akárki/akármi is, el kell telnie időnek, bizalomnak kell kialakulnia, és amikor ez megvan, még fájóbb a pofon.

            Talán azért van néhány ilyen emberi csalódás, hogy ne emberekben bízzak/bízzunk, hanem kizárólag Istenre legyek ráutalva.

            A mai istentisztelet is erre világított rá számomra (többek között), hogy kizárólag Istennel lehet győzni, és kizárólag Istennel lehetek képes arra, hogy előre lépjek. Általában, ha egy nagyobb (ki)lépésről, vagy nagyobb ugrásról van szó, általában többet totojázok. Felmérem a lehetőségeket, pedig tudom, hogy „Kiben hiszek”, és hogy Ő hív tovább. Mégis, pont Vele vagyok sokszor bizalmatlan, mert ahelyett, hogy azonnal ugranék, és bátran tenném, amit mond, körbejárom a magam kis gondolatmeneteivel a helyzetet, és felmérem, tényleg csinálni kell-e valamit. Isten pedig, minden alkalommal türelmesen végigvárja, amíg agonizálok, talán még a szakállát is birizgálja, és közben mosolyog (tiszta Télapó fííííling), mert Ő LÁTJA a következményét, és a sikerét annak, ha merek lépni.

            Néhány dologban lépnem kell, és azokat a „városokat”, amiket még nem foglaltam el a magam életében, bizony, be kell vennem, és le kell igáznom. Assszem, nem egy napos küzdelem lesz, de Isten győztessé tesz engem is, így biztos vagyok benne, hogy sikerül győznöm azon dolgaim felett, amelyek egyelőre gátolnak.