Az idő az egyik legnagyobb ellensége az embernek – esetenként. Speciel most. Olykor nagyon el tud kapni a „mi lesz holnap” című kérdés. Kezd kicsit keményebbre fordulni a helyzet. Tudom, hogy Isten megsegít, erről szemernyi kétségem sincsen, csupán ez a tehetetlenség, az átfutási idő maga az, ami nagyon rossz. Néha olyan kilátástalannak, és borúsnak látszik a jövő. Mert, miközben működik a gyüliben a szolgálat, élvezem, hogy tehetek Istenért, az élet „árnyékos” oldalán bizony sűrű felhők gyülekeznek…
Az igazság az, hogy a férfiúi büszkeségem tudja a legkevésbé elviselni a helyzetet. Emellett pedig, mint apa, összeszorul olykor a szívem, ha a családomra gondolok. Annyira szeretnék mindent megadni nekik, szeretném, ha nem kéne úgy tennünk dolgokat, ahogyan most kell. Az élet néha kiábrándító tud lenni, még jó, hogy az ember tud Valakibe kapaszkodni.
Azt mondják, hogy a keresztények bemagyarázzák maguknak Isten létezését, és a hitet; ezért aztán, könnyebben vészelnek át bizonyos dolgokat. Biztosan van ilyen is, én azonban biztosan tudom, hogy Isten létezik, és nem bemagyarázom magamnak a hitemet.
„Az Isten imádásában és az imádkozásban legyetek mindig kitartóak, éberek és hálás szívűek” (Kolossé 4/2).
„Legyen gondod arra a szolgálatra, amit az Úr rád bízott, és azt gondosan végezd!” (Kolossé 4/17).
Nos, kihívás. Kitartónak lenni „az Isten imádásában és az imádkozásban”. Húúú, ha így belegondolok, érdekes, hogy Isten mit hoz elém a szorult helyzetben. Arra kér, legyek kitartó, és a szolgálatot, amit rám bízott végezzem gondosan.
Többet kell imádkoznom a szolgálatomért, a dicsőítő csapatért, a gyüliért, és úgy egyáltalán. Lényegesen többet kell imádkoznom.
Istennel élni érdekes dolog. Rendkívül kalandos, és változatos életet jelent. Vannak, akik szerint unalmas hívőnek lenni. Én nem így gondolom. Sőt! Pont az illogikus lépések sora az, ami miatt érdekesnek hat a kereszténység. Sokszor fordítva történnek dolgok. Először el kell hinnem, hogy lehetséges az, amit szeretnék, vagy az, amire szükségem van; és ha hittel meg tudom köszönni Istennek, akkor meg is lesz az.
Délután leültünk Bibliát olvasni, és imádkozni Gabival. Amikor a napló írásába kezdtem, megfogadtam, hogy álarc nélkül fogom leírni a dolgaimat, az örömöt és a kétséget egyaránt. Most, amikor leültünk együtt Bibliát olvasni, el voltam keseredve – nem kicsit, nagyon. De tényleg. Aztán olvasni kezdtük Isten Igéjét, elkezdett megvilágosodni előttem, hogy az Istenbe vetett remény, és hit az, ami képes előremozdítani az életemet, és kivinni a halál árnyékának völgyéből (Zsoltár 23).
„Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata; emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. Szent a Te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk?” (Zsoltár 76/11-14). Ahogy Gabi hangosan olvasta ezt a Zsoltárt, elkezdtem meglátni, hogy mi az, amit határozottabban és még inkább odaszánva kell tennem: megvallani Isten nagyságát, felemlegetni az Ő csodáit!
Így is tettünk Gabival. Imádkoztunk, és kimondtuk Istennek a félelmeinket, majd hirtelen egy Ige jutott eszembe: „Én, és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józsué 24/15). Hirtelen, minden világosabbnak tűnik. Megvallottuk Istennek, hogy nem akarunk félni, és elegünk van a kilátástalan, és nehéz helyzetből, de bármi is történik, mi bízunk Őbenne, és szolgálunk Neki! Aztán én is végiggondoltam Isten minden tettét. Megadta, hogy lakásunk legyen, megadta a hangszeremet, megadta a családot – mindent, amiről csak álmodtam. És folyamatosan merek álmodni, mert tudom, hogy ha Istent keresem először, akkor, ahogyan eddig is, úgy továbbra is, minden meglesz nekem, amit szeretnék.
Isten valóban velünk van!
