Vasárnap reggel, a gyülekezetben – igen, kivételesen vasárnap, s nem pénteken, számomra is rendkívül fura volt, érdekesen éltem meg az Istentiszteletet. Bennem él egy vágy egy igazi pünkösdről. Van egy elképzelésem, amit nagyon szeretnék már megvalósulni látni, hogy végre ne csak egy-egy lépést tegyünk afelé, Aki miatt gyülekezetbe járunk, hanem pünkösdkor, valami iszonyatosan erőteljes módon tudjunk találkozni Vele, Aki miatt eljöttünk.
Ha egyszer úgy élhetné meg az egész gyülekezet az Istentiszteleteket, ahogyan mondjuk én élem meg, vagy mondhatnám: mi éljük meg, ott, elöl, a zenekar… Hm… Ha egyszer mindenki úgy jönne gyülibe, hogy pihenten, készen, felkészülten, vágyva Őrá… Hm… Nem kell nekem esni, jól tudom, NINCS ilyen ideális állapot. Sajnos. Azt is jól tudom, mindenki más jellem, más személyiség, mint én. Ez van. De, hogy pünkösdkor is fásultak az emberek, annak oka kell, hogy legyen – így morfondíroztam magamban. S azt hiszem, talán – mondom, talán –, rájöttem: döntés kérdése minden.
A prédikációból az első dolog, ami erősen megfogott:
- A pünkösd nem csupán egy emlékünnep kell(ene), hogy legyen a mai keresztények számára, hanem ugyanaz a valóságos megtapasztalás.
- Nem bújhatunk a kifogásaink mögé: én ilyen vagyok; én olyan vagyok. Én azért nem éneklek, mert ilyen vagyok. Én azért nem tapsolok, mert olyan vagyok. Blablablablabla…
A Biblia pedig megmondja, hogyan kell csinálni. Hogyan kell élni ahhoz, hogy a legteljesebb módon megtapasztalhassuk az Istennel való közösséget. Szóval, no comment. Aki a kifogásai mögé bújik, mind lusta ahhoz, hogy változtasson. Jelenleg ez az álláspontom… S tudom, nem az kell, hogy mindenki olyan legyen, mint én! (Sajnos :-P) De alkalmazkodni, változni, állandóan szükséges… Ha úgy tetszik: permanens forradalom az, amire szükségünk van…
S míg ezek a gondolatok jártak a fejemben, egyik dal követte a másikat, majd történt valami! Megszólalt. A HANG. Az én pünkösdi élményem ennek a hangnak a megszólalása volt. Amit úgy hallottam, ahogyan csak nagyon régen…
Elfogult is vagyok vele kapcsolatosan, mert szeretem őt. Nagyon. De akkor is! Bár tény, hogy mindenkinek más-más tulajdonság adatott, boldog vagyok, amikor az ő hangját hallhatom, mert egyszerűen történni kezd valami, amikor ő énekel. Az én drágám. És amikor elkezdett énekelni, hirtelen kizökkentett a gondolataimból, s egy teljesen más irányba terelt: Istenhez. Ahogy énekelt, csak az foglalkoztatott: akarom azt, ami a hangjában van. Valami megfoghatatlan, s mégis egyértelmű. Világossá vált az irány: előre!
Az én idei pünkösdöm meghatározója a továbblépés. Van ennél több! Tovább kell lépni Őfelé! Tovább kell lépni abba az irányba, amit nekem mutatott… Én pedig, nem állok meg. Megyek előre!
