Gyönyörű nap! Végre megint olyan volt a reggel, mintha tavaszodna az idő. Süt a nap, a gyorsforgalmin munkába jövet jó volt nézni a szépségét, ahogy a Duna feletti párán átvilágít a reggeli napsugár.
Jó kedvűen, vidáman ébredtem, így a reggeli „csodát” nézve egy halk „köszönöm”-öt mondtam Istennek.
Egy remek igevers maradt meg bennem ma reggel: „Áldott az Isten, aki nem vetette meg könyörgésemet, és kegyelmét nem vonta meg tőlem” (Zsoltárok 66/20).
Az agyam már nagyon a mai estén jár. Nem könnyű dolog a „zenei” és a „prózai” szolgálatra is felkészülni. Őszintén csodálom azokat, akik rendszeresen e kettőt a gyakorlatban végzik.
Péntekenként már általában a kíváncsiság, és az izgatottság visz végig a napon, nagyon várom, hogy újra a gyülivel együtt keressük Isten arcát.
Rettenetesen izgultam a gyüliben, mert utoljára, azt hiszem egy – másfél éve szolgáltam tanítással. Egész pénteken, az izgatottságon felül, izgultam, ideges voltam, hogy hogyan fog sikerülni. Nem tudom, miért van az, hogy mindig izgulok (jobban, mint egészséges lenne), amikor a gyüliben tanítással szolgálok.
Ha valamikor, hát most, igazán tudtam, hogy Istentől kaptam egy olyan „üzenetet”, ami szól az embereknek, szól nekem, és nemcsak szól, hanem valóban mond is valamit.
A tanítás végén, a kivetítőn feltettem néhány olyan igeszakaszt, ami a szívemben volt, és fontosnak éreztem. Hangosan, együtt, a gyülivel felolvastuk – amennyire emlékszem, ilyet még úgysem csináltunk. Jó volt hallani azt, hogy van hangja a gyülekezetnek, és jó volt látni arcokat, ahogyan a kimondott, és megvallott Ige, Isten Szava, elérte a szíveket.
Megint bebizonyosodott számomra, hogy az Ige igaz!
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által!” (Róma 10/17). Ámen!
