Mire eljött a hétvége, sikerült újra sínre tenni az életemet. Be vagyok próbálva, újra. Na ja, megesik. Tesztelés alatt van a mentális állóképesség, a kapcsolatrendszer, a kijelölt út irányának helyessége; hogy tartom-e magam ahhoz a tisztasághoz, amit célnak kitűztem. Izgalmas napok, és közben készülődés a várva várt pénteki koncertre.
Pénteken, délután fél kettő körül indultunk útnak Edittel és Robival, hogy Tamást felvegyük Vajtán, aztán irány Kecel! Este koncert! Időben megérkeztünk egy könnyed 3 órás autózást követően, majd beállás, átöltözés, és kezdés.
Teltház, kedves fogadtatás, jó hangulat, de ezeken bőven túlmutatott az, hogy nagyon egyben volt a csapat, és az egész este. A hátam mögött dörmögő Marshall basszusláda, a feszes ritmus, és az eltörő dobverő csak fokozták az estét. A jelenlévők reakciói, az elismerő szavak jól esnek, de a legfontosabb, hogy Ő ott volt. A megtérés ünnepe, és öröme volt ez az este.
Zákeus történetéről volt szó, s kicsit a helyébe képzeltem magamat: hányszor kellett már engem is így megszólítania Krisztusnak? Gubbasztok a fán, mert éppen közutálat tárgya vagyok (pedig nem vagyok vámszedő), vagy mert éppen olyan szelek fújnak, amelyek felkavarták a port, s a fulladás elől felmenekültem a fára. Krisztus pedig azt mondja: Tudom, milyen fán teremsz! Gyere le! Ma nálad vacsorázok! - Tudom, milyen fán teremsz. Az este egyik fontos momentuma volt számomra: Ő tud rólam. A másik fontos pont a fáról való lejövetel volt: egyfajta „szellemi evolúció” :-) Lejönni a fáról, követni a Mestert, akinek nem akadály a felkavarodott por, amitől úgy félek; követni a Mestert, akinek nem akadály megóvni az oktalan harácsolóktól és az átkozódóktól.
Az este frenetikus élményei után feltöltődve, és boldogan indultunk útnak hazafelé, igaz, kissé fáradtak voltunk. A csapat kiütve, Tamás zsibbadó nyelve, és a mi visításaink közepette érkeztünk meg Pestre, majd végleg haza… Éjjel háromnegyed egykor.
Szombaton aztán kora délután irány Gödöllő, kedves unokatestvérem esküvőjén volt jelenésünk, ahol a menyasszony bevonulásának zenei aláfestése volt a feladatom. Szépek voltak, és boldogok. Legyen így mindig!
Vasárnap reggelre, megtisztelő meghívást kaptunk egy közösségbe, ahol mind a zenei, mind a prózai szakaszt ránk bízták. A kis team felszabadultan, örömmel vetette magát bele a délelőtti Istentiszteletbe. Kedves barátaink, akikkel együtt voltunk, igazán jó szolgálótársak, kiváló segítség, egy olyan helyen, ahol régen jártunk már…
Féltőn szerető Isten. Erről a „témáról” beszéltem ezen a délelőttön. Nagyon aktuális, mert bár több mint fél éve értettem meg a „féltőn szerető Isten” kifejezésnek a lényegét, azóta sem hagy nyugodni… Nem enged el, és ez a féltő szeretet vezet – olykor talán túl vehemensen élem ezt meg, s úgy tűnhet, túlzottan erősködök, de azért itt sokkal többről van szó. Amíg nem értettem, mit jelent a féltő szeretet, én is így gondoltam sok mindent.
Szemben álltam a kedves gyülekezettel, és néztem az arcukat. Leírhatatlan. Az utána következő reakciók, és a szolgálatunk hatása döbbenetes volt. Vannak dolgok, amelyekre nem számítunk. Isten sokkal többet ad annál, mint amit mi elképzelünk.
Az irány, amerre haladunk egyre távolabbra mutat, és egyre nagyobb kifutással bír.
Nincs mese! A Mester tudja, mi fán teremsz. Sőt, tudja, hogy ha lejössz a fáról, az valóban felér egy evolúcióval. Lábra állsz, és belekapaszkodsz az Ő kezébe. Megfogod, nem engeded el, hanem bízva az Ő védelmében, átmész a legnagyobb porfelhőn, a legnagyobb csapások között is.
Gyere le a fáról! Ma veled vacsorázok! – mondja a Mester. Én pedig lejövök a fáról, Rábízom magamat, és megyek tovább – Vele.
