Sok, kemény, életet próbáló időszaknak kezdem meglátni a végét. Olyan élethelyzetek, események sorozata van lassacskán mögöttem, mögöttünk, amelyek megpróbálták a kitartásunkat, a bizalmunkat, a hitünket, a mentális és fizikai állóképességünket egyaránt.
Feladni, vagy nem feladni? Sokan foglalkoztak ezzel a dologgal. A lista alján például ott van D. Gábor, aki úgy fogalmazott: nem teszi meg azt a szívességet a politikai ellenfeleinek, hogy lemond – hogy bátor, vagy őrült, azt mindenki döntse el maga…
Aztán előző hősünkkel egy lapon semmiképpen sem említhető, de W. Churchill is a kitartás híve volt: „Soha ne add fel!” – mondta.
A legcsodásabb azonban mégis Krisztus. Ő, aki nem beszélt, hanem példát mutatott, s ezáltal utat nyitott minden ember számára, hogy a láthatatlansága következtében még sokkal inkább valóságos Istennel megbékéljen.
Az elmúlt évek során felhalmozódott feszültség, szorongás és harc arra késztetett, hogy változtassak. Mégpedig egyrészt a hozzáállásomon, másrészt a gondolkodásomon. Változott a hitem, és változott a jellemem is (szükségem is van rá, hogy tovább változzak…).
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”- írja a Zsidó levél 11. rész, 1. verse. Szóval, ilyen egyszerű!
Jó néhány esetben volt, hogy már azt hittem, vége minden gondomnak, és itt a Kánaán. De, ahhoz, hogy valóban megláthassam a Kánaánt, megtérés kellet. Sok dologból. Azonban két dolog volt, ami megmaradt egész idő alatt az elmúlt évek során: Isten irántunk való szeretete; és a reményünk Őbenne.
A reménység…
Pál apostol egyik levelének nagyszerű részletét idézem: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.
De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róma 5/1-5).
Nagyszerű szakasz! Az a reménység, ami már állhatatos és kipróbált, az a reménység nem szégyenít meg!
Ő: „Feladod?” Én: „Nem.” Ő: „Add fel!” Én: „Nem adom fel!” – ez így ment egy jó darabig még tovább, mígnem lezártam a „beszélgetést”. Nemrégen volt szerencsém együtt imádkozni egy nagyon kedves házaspár barátunkkal. Sokat tettek értünk a mai napig is, és mondtak pár érdekes dolgot: az ima megváltoztatja a dolgok lefolyását. Az tény, hogy adott helyzetben a jó és a rossz harcát figyelembe véve a gonosz erők nem akarják, hogy valóban jól alakuljanak a dolgaink. Ilyenkor a hitemmel rákényszeríthetem a valóságot a gonoszra. Nem tudom pontosan visszaadni a beszélgetésünket, de megmaradt bennem egy fontos gondolat: kitartás, remény, hit. Ezekkel elérjük a célt! Ha kitartunk Isten mellett, és hisszük, hogy megsegít, akkor az úgy is lesz.
A múlt heti mentális mélypontom idején naponta ezerszer zajlott le az add fel/nem adom fel „bokszmérkőzés” a fejemben.
Néhány héttel ezelőtt meghoztam egy döntést: nem adom fel! Csak azért, mert a körülmények olykor mást mutatnak, mint én szeretném, máris mindent dobjak el? Ráadásul tudom, kiben hiszek, és mivel Ő velem van, így tudom, hogy célba fogok érni! Megfutom a nekem megírt pályát, és a maximumot fogom kihozni magamból. Felvállaltam a felelősségét a csapatomnak, és annak a szolgálatnak, amit végzek.
Isten jó!
