Az elmúlt 2-3 napban nagyon erősen kapaszkodom. Hol az autó kormányába, hol a zongorámba, hol a feleségem két kezébe, hol pedig az én egyetlen élő reménységembe, Istenbe. Kiáltozok. Reménykedve, fuldokolva a könnyektől, jajgatva, sajnálkozva, félve, aztán felbátorodva, haragosan, majd újra sajnálkozva, értetlenkedve, hisztisen, mint egy kisgyerek – csak ütöm öklömmel a „mennyek kapuját”, várva a választ a feltett kérdéseimre.
Egy kedves barátommal beszélgettem múlt héten, és kérdezte, mit tervezek csinálni egy dal kapcsán. Mondtam neki, hogy mik az elgondolásaim, de most elsőkörben Istent fogom keresni a mindennapjaimban. Addig fogok dörömbölni a Mennyország kapuján, míg ki nem nyitja nekem az én Uram, és míg meg nem tudom pontosan, hogy mit, merre, hogyan kell tennem.
S bár nem minden kérdésemre találtam még meg a választ, de sok dologban okosodtam. S már bátran merek fennhangon megszólalni. Erőteljesen, hogy biztosan eljusson a kiáltásom a mennybe! A Biblia is erre bíztat: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona” (Ézsaiás 58/1). A szakasz folytatásában kiderül, hogy alapjában véve jószándékkal keresi Istent az ő népe, de sokszor felszínesen, csak a maga hasznát szem előtt tartva keresi Istent. Akárcsak én. Sokszor. De igyekszem változni! Változtatni!
Kiálts! Beszélj! Hangosan! Jó hangosan! Erővel! Ne sajnáld a torkodat! Legyen szó panaszról, sírásról, a boldogságod kinyilvánításáról, mindegy! Fordulj oda Istenhez, és kiálts Hozzá! Emeld föl a hangodat, mint a harsona! Kiálts teli torokból, ne kíméld magad!
Azt hiszem, ez az igazi szenvedély! Amikor nem kímélve magamat, mindent beleadva, meghátrálást nem ismerve, minden akadályt legyűrve kiáltok az én Uramhoz!
S két kiáltás között elcsendesedve rádöbbenek, hogy néhány dologban még javítanom kell... Ezekben a csendekben rádöbbenek, hogy a kiáltás sem mindig egyszerű.
Attól függ, mit kell mondanom... A bocsánatkérés nem mindig megy könnyen. Hangosan pedig főleg nem mindig könnyű. Viszont, ha tudok olyan szenvedéllyel bocsánatot kérni, ahogyan a „szeretlek”-et kiáltom, akkor OK a dolog. Végül is, a bocsánat kérés is lehet a szeretet jele. Ahogyan olykor elkeseredetten, „felpofozva” egymást, hogy megmentsük a múltat és a jövőt, egymásnak feszülünk. Szenvedéllyel. Nem mindig jól kifejezve magunkat, de a szeretettől vezérelve ordítunk egymás arcába...
Érted? Csináltál már ilyet? Elég kínos is tud lenni, de az utána következő felszabadult sóhaj, az az iszonyatos erővel történő ölelés, a könnyektől átáztatott pulóver a válladon, az izzadó tenyér, a bevörösödött szemek, s bennük a nyugalom, a békesség, és a szeretet.
Gáz, ha néha így látom nemcsak magamat, embert, hanem Istent is magam mellett? Ha a szép szó nem segített, Ő is kiáltott nekem! Rám ripakodott! Nem kímélte a hangját!
Kedves Olvasóm, Kedves Barátom! Felkészülni, vigyázz, rajt! „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona”
