December 29.-én, délelőtt utolsó útjára kísértük dédit a Kozma utcai temetőben. Hideg, de napsütéses délelőtt volt ez, s valójában nem tudtam, mire számítsak, tekintve, hogy 96 évet megélni nem kis dolog. Igazából nem tudok szomorkodni felette... Persze, szomorú vagyok, és ezernyi emlék tolongott bennem a szertartás során, miközben a lelkészt hallgattam.
A lelkész úr azt mondta, hogy ha valaki 90 éves kora fölött hal meg, azt természetesnek vesszük, s közben azt gondoljuk, hogy az elmúlás tőlünk olyan nagyon távol van még, hiszen fiatalok vagyunk. Nagyon tetszett az egyik gondolata: ha a jövőre készülünk, vagyis arra, hogy egy nap szemtől szembe találkozhatunk Megváltónkkal, akkor az hatással lesz a mindenkori jelenünkre, és a teljes életünkre - szerintem ez nagyszerű gondolat.
A sírnál, a temetés lezárásakor egy ének volt a lezárás, ami nagyon - tán túlzottan is - megfogott. "Áldott legyen a frigy, mely minket összeköt" - így kezdődött. Dédipapámmal közös sírba helyeztük végső nyugalomra dédimamit. Ha csak jelképesen is, de újra együtt lehetnek poraikban, s mostmár odafönt is.
Az ének után közösen elmondtuk a "Mi Atyánk"-at. Talán azért is hihetetlenül csodás dolog a Biblia, mert ebben (és az összes többiben is) az agyonmantrázott szakaszban is találkozhatok újdonsággal. "Legyen meg a Te akaratod". Nehéz ezt minden esetben feltétel nélkül elfogadni.
Dédi, nyugodj békében!
