Délután egy óra magasságában végül megérkeztünk a találkozási ponthoz, ahol a Budapestről induló csapattagokkal útra keltünk. Edit, Eszti, Gábor, Robi, Tamás, Illés, jómagam, valamint a basszusgitár, a zongora és a tartozékaink. :-)
Mivel még a vasárnapi későn hazaérést sem sikerült kipihenni, nagyon izgatottan vártam, mit hoz majd ez a nap. Aztán, ahogy útközben beszélgettünk, egyre megnyugtatóbb volt, hogy újra azt csinálhatjuk, amiért érdemes élni – a családon kívül, természetesen. Gabi otthon volt ezen a napon a gyerekekkel, nem volt megoldható, hogy ő is jöjjön velünk. Az ő rettenetes hiányától eltekintve nagyon jó kis nap volt ez a csapattal.
Miskolcra érve, a Református Gimnázium parkolójában biztosítottak nekünk helyet, ahol az autókat hagyhattuk. Onnan átballagtunk a hangszerekkel a Művészetek Házába. Interneten már előre megnéztem a helyszínt, és bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen komoly helyre érkezünk majd. Kiváló adottságokkal bíró helyiségről van szó. Akár színházi előadásra, akár koncertre, nálunk ez utóbbi volt nyilván a fontos, kiválóan alkalmas. Fények, hang, akusztika, minden teljesen kiváló.
Három óra körül érkeztünk meg a helyszínre, de mivel az előző program még csúszásban volt, a mi beállásunk kissé tolódott. Végül is, volt egy óránk a beállásra, ami elegendőnek bizonyult, sikerült jól beállítani mindent.
A Lámpás zenekar ezen a napon ünnepelte 10. születésnapját, s erre a jeles ünnepre volt meghívva Pintér Béla és a csapat, mint vendég. A Lámpás zenekart követően léptünk mi színpadra, este 19 óra után néhány perccel. A koncert előtti közös imádkozás nagy erőt és biztonságot adott. Azért imádkoztunk, hogy hadd tudjunk megjátszás nélkül, hitelesen zenélni, énekelni, bizonyságot tenni Krisztusról. Azt hiszem, ez nagyon lényeges minden helyen, ahol szolgálunk, hogy hadd tudjunk hitelesek lenni. Az egyik legjobb tulajdonsága ennek a csapatnak, hogy Isten minden alkalommal „ráhúzza” a csapatot arra a helyzetre, ami éppen az adott közegben, helyen van. Nagyszerű, hogy megjátszás nélkül lehetünk önmagunk, és közben Isten szeretetéről zenélhetünk.
A koncert elkezdődött, és az első perctől kezdve élvezetes volt. Némi izgalmat jelentett, hogy Béci némi gyomorproblémával küzdött a koncert előtt, így a második dalt gyakorlatilag nélküle vitte le a csapat – amely csapat maximális dicséretet érdemel, mert semmi pánik, semmi stressz (legalábbis látszólag), és minden ment tovább. Úgy éreztem, hogy a jelenlévők szívják magukba a lendületet, és azt a fajta energiát, ami a színpadról áradt. Isten jelenléte rendkívüli módon köztünk volt.
Tamás dob-, és Robi basszusszólója pedig szerintem olyan fényesre sikerült, ami ezen az alkalmon még több pluszt adott a koncertnek. Aztán, a következő dalra már visszajött Béci is, így onnantól kezdve minden rendben ment tovább. A dalok folytak egymásba, s ha bármit is beszélt Béci a számok között, arra éppúgy vevő volt a közönség, mint a dalokra. Meglepetésemre, egy zongorabetétet követően ováció tört ki, igaz, ritkán ilyenfajta ér meglepetés dal közben, hogy Béci elkiáltja magát a mikrofonba, „zongora!”. Persze, hogy mindenki odafigyelt. :-)
Az a szeretet, amivel fogadtak bennünket, felemelő volt. Rengeteg kedves ember jött oda koncert után is hozzánk gratulálni, kezet rázni velünk, vagy egy-két kedves szó erejéig. A sok kedves szó, jókívánságok, a barátságos fogadtatás, és a koncert fáradtságával vacsoráztunk egyet a srácokkal, aztán irány haza!
Egy ilyen csodás este után jóleső a pihenés, hogy aztán pénteken este a HÉV – Csapattal folytassuk Isten magasztalását. Bár fáradt vagyok, már most várom a következő közös szolgálatot, ami nincs is messze… hipp-hopp itt lesz a vasárnap.
