Mondhatná bárki, hogy az állandó mozgás, a folytonos változás akár fárasztó is lehet. Igen, lehet az is. És valóban, olykor kell pihenni. De a kapcsolat, ami folyamatosságot, folytonosságot igényel, nem pihenhet. Ápolni kell, szépíteni, vigyázni rá, és mélyíteni. Nem lehet megállni. És nem is akarok – mégis, sokszor meg-megállok; lazítani kicsit.
A múlt héten rengeteget autóztam, és ebből nagyon sokat egyedül. Egy kedves Barátom meg is kérdezte, miért voltam egyedül? Istent nem vittem magammal? Azt mondta: „legközelebb próbálj meg Vele utazni”. Nem is gondolta talán, micsoda súlya volt ennek a mondatnak…
Nem mindegy, mikor mit mondok, teszek, s hogyan reagálok. Mostanában, a nyári szabadságok miatt a munkában igen sok a felhalmozódott dolog, a feszültség, így bőséggel akad helyzet arra, hogy gyakoroljam a reakciókat… Igyekszem. Többé-kevésbé sikerül.
Folytonosság… Nem akarok már Nélküle élni. Mégsem mindig élek Vele…
Éveken át zajlott bennem a harc: mit zenéljek, mit ne? Aztán az évek folyamán feladtam azt, hogy a nem Isten szeretetéről szóló dalok is hozhatnak változást, és maradandót nyújthatnak a hallgatóknak.
Jó koncertek, rádió interjúk sem segítettek… Az igazság az, hogy megszépült emlék marad minden koncert, ami nagyon jó, és kell, hogy legyen, hiszen kell az embernek a zene szépségében való gyönyörködés. Azonban néhány nap, esetleg néhány hét után az az erős behatás, ami a koncerten, a zenében ért engem, vagy a hallgatót, az elmúlik… Nem képes a valódi tartalom nélkül zene, bármilyen csodálatos is, megváltoztatni életeket…
Isten szeretete azonban képes arra, hogy tartalommal töltse meg a zenét, és így már van értelme… Erre tettem fel az életemet.
Vele akarok élni… mindig…
