Éveken keresztül vadul lelkesültem azért, hogy olyan gyülekezetbe járjak, amely közösségnek van saját központja. Egy olyan hely, amit, ha kell, nulláról kell felépíteni, ha meglévő, akkor ki kell csinosítani, de a lényeg, hogy ezt együtt teszi a közösség. Mindig is olyan közösségre, vágytam, amiben mindenki egyenlően része az „egésznek”, mindenki a sajátjának tartja s érzi a gyülekezetet.
Néhány hónapja – tényleg 2-3 hónapról van csupán szó – egy Bogi nevű hölgy a gyülekezetben felállt, és közölte, hogy ő hiszi azt, hogy Isten saját gyülekezeti házat ad ennek a közösségnek, s a Hegyen Épült Város gyülekezetnek lesz egy saját bázisa.
Kicsit meg is mosolyogtam: lelkes, új arc, jól van ez így. Ugyanakkor pedig rendkívüli módon irigy voltam rá: miért van neki erre hite? Nekem miért nincs? Miért veszett el belőlem ez a hit? Miért hagytam, hogy kihunyjon a láng, a tűz, ami éveken át élt bennem, azt híve és remélve, hogy nekünk is megadatik, ami oly sok más közösségnek: saját bázis. Mindennek. A beszélgetéseknek, az Istentiszteletnek, a próbáknak, annak, hogy bárki bármikor bemehessen Isten házába…
Elhalt bennem a hit. El is nyomták, és hagytam is, hogy „elnyomódjon”. Beálltam a sorba. Pedig, mindig is azért küzdöttem, hogy soha ne egy legyek a sorban, hanem soron kívüli legyek. Akit így, vagy úgy, de lássanak olyannak az emberek, mint aki elég bátor ahhoz, hogy különbözzön. Nos, egyes területeken ez meg is van, azt gondolom, de nem mindenben, legalábbis ebben a gyülekezeti ház témában biztosan nem.
Bogi, aki alig egy rövid ideje jár velünk egy közösségbe, hitte, s hiszi ma is, hogy lesz saját gyüli házunk.
Erre, mit ad Isten? Adódott előttünk egy lehetőség: rendkívüli áron van lehetőségünk egy saját házra, amit igaz, hogy valamelyest fel kell újítani, először belül, aztán kívül, de a mienk lehet. Azért írom feltételesen, mert bár tény, hogy szóban minden megállapodás megvan, amíg az aláírás nincs ott a szerződésen, addig nem dumálok nagyon.
Bogi felállt, és elkezdett imádkozni. Én pedig, kavargó gondolataim közepette egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat, úgy, mint aki nagyon megalázottá vált. Megalázva éreztem magamat – magam előtt. És Isten előtt. Miért hagytam, hogy alábbhagyjon a hév, a lendület?!
Helyre pakolt elég rendesen, hogy MÁS VALAKI fogadta el, és tette magáévá az álmot… ami egykor az enyém volt. De hagytam elszállni. Most azonban teljes mellszélességgel odaállok az ügyhöz, és minden lehetőségemmel segítek a megvalósításban.
Ha Isten valóban megadja, hogy legyen egy saját bázisunk, azt óriási előrelépés! Remélem, tényleg így lesz…
Közben pedig megjártam Eger szépséges városát a munkatársaimmal. Gyönyörű ez a város – még mindig. Gabival igen sokszor jártunk már itt, rengeteg közös emlékünk van, hiszen itt kértem meg a kezét is.
Őszintén szólva így, hogy a családom, de legalább Gabi nem volt velem, nyilván kevésbé volt élvezetes a látogatás Egerben, de mindenképpen pozitívum, hogy nagyszerű embereket ismertem meg néhány kollégám személyében.
Ha én nem beszélek, akkor a kövek fognak helyettem… azt hittem, hogy velem ez nem fordulhat elő, s lám, milyen jogon is képzeltem én magamat VALAKINEK!? Ha én hagyom, hogy elszálljon az álom, és az Istentől kapott látás az életemre, vagy a gyülekezetem életére nézve, akkor majd jön más, aki megtartja, és hittel veszi Istentől a jövőképeket. Soha többé nem akarok veszni hagyni álmokat…
D. Nagy Tamás néhány hete beszélt az álmokról, és azok beteljesedéséről nálunk, a HÉV gyüiben. Akkor már rádöbbentett a prédikációja néhány dologra, amiket azóta elkezdtem helyretenni az életemben, azonban nyilvánvaló volt, hogy van még más terület is, ahol az elvesztett, vagy elhalványult álmokat le kell porolni, és fel kell eleveníteni az életemben. Így teszek. Nem adom fel, hanem belevágok a közepébe. És mindezek közben, a hétköznapokat illetően igyekszem türelmet tanulni a családom, és önmagam irányába. Nagylevegő, felállás, és újra kezdem a járást: mozgásban kívánok élni. Egyik lábat a másik elé, folyamatosan… Hm… milyen jó kinyújtózni…
