Igen. Igen, igen. Magyarország. Gyere bátran. Jézushoz.
Isten Igéje szerint bátran mehetünk a kegyelem királyi székéhez, mert van egy közbenjárónk – Jézus Krisztus. Mégis, sokszor nem élünk ezzel a lehetőséggel.
Nehémiás azt csinálta, amit kellett. Istent kérdezte meg, mit mondjon, mit tegyen. És, hogy mikor. Eszméletlen pali volt!
Nehezítette az ellenség az építkezést? Igen. Rossz szemmel nézték, ahogyan újraépül a város, és a falakon tátongó réseket betömik, majd stabil, erős, büszke városfal épül? Igen. Rosszalló emberek rossz dolgokat mondtak, és tettek ellene – a város ellen. Beadta a kulcsot? NEM.
Beadom a kulcsot?! Frászkarikát! Csak azért, mert a hatalom, és a körülmények azt igyekszenek belém sulykolni, hogy kicsinek KELL lenni, nem szabad reménykedni, nem szabad hinni, én még nem fogok beállni a sorba! Sőt! Lázadásra bátorítok mindenkit!
Tessék végre letépni az elénk szőtt fátylakat, hálókat; tessék végre felállni a lábunka, Isten drága népe! Hitet ébresztek a szívemben! Hagyom, hogy az Isten Igéje és Szava teremtő hatással legyen az életemre! Nem érdekel, mit mutat a körülmény, mert valaki már megtett mindent, amit csak lehetett! Krisztus értem adta magát.
Április 25. - Nemesbikk – Süti, süti, süti...
Amint megérkeztünk, a vendégszeretet, amivel házigazdáink fogadtak, hihetetlen volt! Süti süti hátán. Az igazi, házi készítésű csodaszép, és nagyon finom édességek. Én nem szoktam ilyesmiket enni, de most kivételt tettem. Gyakorlatilag szombat délutántól kezdve, ha süteményt láttam, rosszul lettem – egyszerűen kikészült a gyomrom attól a néhány süteménytől, amit ettem, mert nem vagyok hozzászokva.
Fiatalok – kisebb és nagyobb korosztály. Ők voltak jellemzően jelen a koncerten, így Béci néhány Csemete dalt is bevett a repertoárba, de ezeket a dalokat is éppúgy élvezettek hallgatta a falu polgármestere, mint a többi felnőtt, és gyermek. Nehezen akarták elfogadni, hogy vége lett a koncertnek.
Ha belegondolok, hogy az, ami nekem természetes, másoknak sajnálatos módon csak ritkábban adatik meg, elszomorodok.
Mivel én még 7-8 élves koromban kiszakadtam a tradicinoális egyházi berkekből, számomra a könnyedebb zenei és előadói stílushoz vagyok szokva. Sokfelé, ahol járunk, azt látom, hogy egyfajta felfrissülésre volna szükség. Nem csupán a stílust tekintve, hanem globálisan. Arra van szükség, hogy a hitünket hitelesen, és reálisan tudjuk megélni.
A koncert után megtudtam, hogy néhány fiatal példának tart engem. Amekkora megtiszteltetés ez, legalább akkora felelősség is. Elmegyünk egy számunkra idegen helyre, ahol eddig nem látott emberekkel találkozhatunk, és énekelhetünk, zenélhetünk nekik Krisztusról. Ők pedig azt látják, amint Isten kegyelme valósággá válik, és használ bennünket – hibáink, gyengeségeink ellenére! Sőt, ettől teljesen függetlenül.
A fiatalok azt mondták, hogy az ő kántoruknak is azzal a mozgással kellene ezentúl a zenélést végezni, mint ahogyan én mozgok… A haja már közelít az enyémhez, mondták. :-)
Micsoda felelősség! Te jó ég! Milyen az életem? Rendezve vagyok Isten és emberek felé? Nagypofájú vagyok? Beképzelt a hozzáállásom, vagy tudok tisztelettel közelíteni a másikhoz?
Újraértékelem ilyenkor az életemet, és, hogy mi helyes, mi pedig nem…
Nemesbikken töltöttük az éjszakát, ahol süteményekkel álmodtam… reggel pedig egy gondolat forgott az eszemben, Nehémiás példája: „Én pedig imádkoztam a menny Istenéhez” – nem hagyott nyugodni ez a hozzáállás. Mielőtt bármit is tennék, mondanék, érdemes odafordulnom Istenhez, és megkérdezni Őt, hogy mi volna a helyes dolog.
Szombaton este, Béci, Robi és Gábor beálltak a helybeli srácokhoz röplabdázni, bár nekem egy teljesen más szó jutott az eszembe, miközben néztem a meccset…
Vasárnap reggel, Kedves Vendéglátóink jóvoltából ismét terített asztal várt bennünket, nagyon finom reggelivel, és kávéval. Olyan vendéglátásban és fogadtatásban volt részünk ezen a két napon, amilyet csak nagyon ritkán élhetünk meg. Ezúton is köszönjük!
Április 26. – Körtvélyes – Erőteljes – Maga a Nyéki dr. úr fia? – Fiatalember, benned ott él az Isten! – Nevezz zenebohócnak, mit bánom én…
Berzétére érkezve Robi és Heni már vártak bennünket. Két csodás ember, akik hihetetlen munkát végeznek. Majdnem napra pontosan egy éve (2008. április 18-19.-i hétvégén) jártunk náluk. Akkor az árvaház „alapkőletételénél” szolgáltunk, az épphogy kitisztított, nyílászáró nélküli, volt sátánista rituálék helyszínéül használt épületben – a pentagrammon állva szólt az Isten magasztalása és az Igehirdetés.
Most, egy évvel később az emelet, és a tetőszerkezet is rákerült az épületre, megvannak a nyílászárók, az emeleti részen a válaszfalak is a helyükön állnak már.
Ebéd közben egészen zavarba hozott valaki. Szeretem ezt a csapatot is. Remek emberek, akik inspirálnak, és ha gyenge vagyok, magukkal húznak felfelé, és egymást segítve lendülünk túl az esetleges holtpontokon, nehézségeken is. A sok ökörködés közben azt találtam mondani, hogy este, a Körtvélyesen tartandó koncerten bizony kész cirkusz leszünk, mert zenebohócok vagyunk.
Erre valaki, nevezzük BARÁT-nak, azt mondta: „Nevezz zenebohócnak, írj le mindennek, aminek csak akarsz, a Naplódban, mit bánom én, csak zenéljünk együtt”. Tudom, hogy mindenkinek más az elvárása a felnőtt emberektől, de könnyet csalt a szemembe ez a mondat, ráadásul zavarba is hozott, hogy emberek előtt, nyilvánosan ilyen mértékű szeretetről, Barátságról tett bizonyságot valaki.
Túl azon, hogy a gyerekkori álmom beteljesülését is megadta Isten, azt mondhatom, hogy igaz Barátra is leltem benne. Fontos a barátsága, a szeretete, az a példa, amivel előttem jár; sokat tanulok tőle, és talán én is lehetek jó példája másoknak.
A nagyon finom ebédet követően továbbindultunk, hogy átautózzunk Körtvélyesre, az esti koncert helyszínére. Csodaszép helyeken jártunk! Ezek a disznó politikusok gyönyörű helyeket vettek el tőlünk! Még a fű is szebben zöldell…
Csodás helyeken csodás emberek. Röviden így jellemezném Körtvélyest. Kis falucska a természet lágy ölén. Tisztábbnak, jobbnak érzi magát itt az ember. Kényelmesen bepakoltunk a színpadra, elvégeztük a beállást, imádkoztunk, aztán a közeli tóhoz mentünk egy órácskára még kikapcsolódni, ráhangolódni az esti szolgálatra. Kis pihenés, röhögés, elmélkedés, majd irány vissza a faluba.
Este hat órakor kezdődött az evangélizációs Istentisztelet. Szeverényi János prédikált, előtte 4 dalt énekeltünk. Már az első dal alatt leesett az állam. Valahogy azt éreztem, hogy itt történnek a dolgok. Amikor a szolgálatot végzők – nem magunkat fényezve, hanem tényként mondom – úgy állnak ki a színpadra, hogy a céljuk közös: Isten közelségébe vezetni a jelenlévőket, bizonyságot tenni nekik Krisztusról, a bennünk élő Reménységről, akkor csodák történnek! Megváltoznak emberi életek. Odatalálnak, vagy éppen visszatalálnak emberek Krisztushoz.
A prédikáció mellbevágó volt! Tükör nekem, aki azt hiszem, hogy frankó vagyok, és tükör az egyháznak is, aki szintén megelégedettséggel él, és képtelen valóban felmutatni Krisztust.
A prédikációt követően kezdődött a koncert, ami, Istennek hála érte, több lett, mint koncert. Nem a külsőségek a fontosak, de észrevehető volt, hogy Isten hatással volt a jelenlévőkre. A helyi kultúrház zsúfolásig tele volt emberekkel. Az arcokon végignézve láttam, hogy valami történik! Nagyon erőteljes volt ez az este. Egy pillanat alatt Isten jelenlétében találtuk magunkat.
Mivel a mozgásomat csak igen ritkán sikerül kontrollálnom, néha döbbentem csak rá, hogy megint dübögök a lábammal, vagy bármi egyéb „esetlent” csinálok. Mindegy.
A koncerten aztán délelőtti vendéglátóink arcát is megtaláltuk. Réka, a család legnagyobb gyermeke az elsősorban ült, és telitüdőből énekelt, felemelt kézzel.
Aztán a Szeretet dal következett, amit most élőben játszottunk, így felnőtt Csemete dal lett. :-) Nagyon jól sikerült. Ráadásul a dal erejéig a színpadra felhívott gyerekek is nagyon ügyesen énekeltek.
A jövő nemzedéke. A jövő egyházának tagjai, dicséretvezetői, pásztorai álltak előttünk. Ismét a felelősség nagysága nehezedett rám. Mivel „tömöm” a saját gyermekem fejét? Mit közvetítek a színpadról? Hálás vagyok Istennek, hogy gospel témájú zenét játszhatok, és Őt magasztalhatom, Róla tehetek bizonyságot, és nem egy kocsmában kell muzsikálnom – nem a helyszín miatt mondom, hanem a tartalom miatt! Nem mindegy, hogy mi áll a látható dolgok mögött. Nem mindegy, hogy milyen a szellemi töltet.
A koncert utáni reakciók ismét döbbenetesek voltak. Már a prédikációra leülve is több felől hallottam, ahogy összesúgnak az emberek: Ez fantasztikus volt! Nem miattunk, és nem is a mi érdemünk. Kizárólag Isten kegyelméből élhetjük meg ezeket a csodákat.
Odajött hozzám két hölgy. Az egyikük kezet fogott velem, és azt mondta: „Fiatalember, benned ott él az Isten! Ez látszik rajtad!” Döbbenet! Csoda! Eszméletlen! Ezek után megkérdezték: „Ugye fogytál legalább 5 kilót?” – aranyosak, kedvesek voltak. Nem mintha ebből a 62 kilóból nagyon kéne még leadnom bármennyit is. :-)
Volt olyan fiatalember, aki odajött és a forgatagban csak annyit kérdezett a koncert után: „Szia, te vagy a zongorista? Kezet kell fognom veled. Köszönöm!” – majd elment. A szeretetnek, és – kimondhatjuk – elismerésnek ezek a formái, és egyáltalán az, hogy kifejezésre kerülnek, mind-mind rendkívül megtisztelők.
Együtt magasztalni Istent több száz kedves, magyar emberrel. Nagyszerű volt! Abban bízom, és azért imádkozom, hogy legyen maradandó az a lendület és az az erő, ami jellemezte az estét.
Kedves ismerőseink 3,5 éves fia odajött hozzám, a nyakamba ugrott, majd közölte, hogy lehetne jobb is a hajam… :-) Édesanyja szerint pedig tetszem neki, mert így vagány vagyok. :-) Ahogy le akartam tenni Azárt a földre, ugyanúgy csimpaszkodott, mint az én kis fiam szokott… rámtört a családom hiánya… menjünk haza!!!
Hazafelé…
Este, kilenc óra után tudtunk elindulni hazafelé. Ez amolyan „egysegges” út, nem tudom másként kifejezni. 306 kilométert utaztunk le ezen az estén. Estén?! Éjjel fél kettőre értem haza.
Még az autópályán tartottunk, valahol Eger magasságában, amikor Gabi felhívott, hogy Kornél felébredt, és utánam sír: „Apaaaaa, apaaaa”. Beszéltem vele telefonon, mondtam neki, hogy ne sírjon, azt felelte: „ó”, majd egy hatalmas puszit cuppantott a telefonba. Majd megszakadt a szívem. Gyorsítottam még egy kicsit, hogy mihamarabb hazaérjünk. Robit, Adélt, Gábort, és Editet is kitettem Budapesten, aztán irány Szentendre.
Amikor már egyedül voltam, és nem volt, aki szóval tartson, belöktem a lejátszóba Ákos egyik lemezét. Adj hitet…
Igen. Hitre van szükségem. Hitre, hogy még erősebben, még jobban ébredjen fel bennem az Istenbe vetett hit. Még, még, még, még…
Fél kettőkor benyitottam az otthonunkba. Óriási sikítással, és egy kiáltással fogadott drága kisfiam, Kornél. Nem akartam elhinni, hogy nem alszik! Fél órát még ébren voltunk, beszélgettünk Gabival, Kornél közben végig a „nyakamon lógott”, csimpaszkodott rajtam – igaz, nem is akartam elengedni. Otthon, édes otthon.
Fáradtan, nagyon fáradtan vagyok, mégis, alig várom a következő alkalmat, amikor újra indulhatunk…
