„Aki azt véli, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1. Korinthus 10/12) – komolyan mondom, ez az egyik unalomig hangoztatott igevers. Hogy mégis miért esek bele ebbe a csapdába (én is)?! Jó kérdés. A válasz is egyszerű: azért, mert azt vélem, hogy állok, de nem vigyázok, hogy el ne essek... Ennyi.
Elég rossz dolog rájönni arra, ha az ember hibázik. Mármint, nem arról beszélek, hogy átmegyek a zebrán, ha nem szabadna, az nem hiba, hanem szabálytalanság. Hibázni... Amikor hajszál híján az ember élete megy rá a tévedésre. Amikor a lágy szellőben nem hallom meg Isten intő szavát – „Gyermekem, gyere, erre van a helyes irány” – és csak akkor veszem észre, hogy baj van, amikor már a mennydörgést hallom. Miért kell eddig várnom? Azért, mert még mindig van, hogy azt gondolom: jobb vagyok, mint Isten (mondjuk inkább jobb, mint bal). Ez pedig szörnyű.
A hiba észrevételét több dolog is követ(het)i: ok keresése, aztán egy alany keresése, akit lehet okolni a hibáért – mert hát, én mégsem lehetek a hibás; azután pedig ráeszmélés, és megtérés.
Pénteken igen zaklatott napom volt, nagyon nem tudtam ráhangolódni arra, hogy este Istentiszteletre menjek. Utálom az ilyet, mert magamnak teszem nehézzé az életet.
De Isten más... Nem vetette a szememre. Felébresztett, rádöbbentett arra, hogy ha egyáltalán álltam valaha, akkor most pofára estem. Néha kell. Néha. Nem az, hogy pásztorok, és lelkes hívők lökjenek a sárba. Néha kell, hogy én magam döbbenjek rá arra, hogy ha nem állok a helyemen teljesen, akkor nem kerek a történet.
Eddig a szenvedés. Isten másként lát. Nem kicsit – nagyon. Neki nem számít, hogy én elkutyultam a dolgokat – ha, és jelzem, akkor nem számít a hibázás, HA odafordulok Hozzá, elnézést kérek Tőle, és elfordulok a hibámtól, megtérek. Nem szeretem a szennyest kiteregetni, most sem fogom, minek tudja mindenki, hogy mi a hibám? De az biztos, hogy nagy kincs, ha az embernek van Barátja, akihez fordulhat, akárcsak egy ima erejéig is. Köszönöm!
Erről szól a élet, tudom, persze, újra fel kell állni, és tovább lépni. Ennek a felismerése legalább olyan nehéz, mint beismerni a hibát. Nem baj. Túl vagyunk. Ezen is.
Szombat
Esküvő. A vérvonalakat illetően kicsit bajban vagyok, de azt hiszem, hogy Zsolt a másod-unokatestvérem. Az ő esküvőjére voltunk ma hivatalosak. Zsolt, és Andi megkértek, hogy egy csapattal menjünk, és az egyházi szertartáson néhány dal erejéig legyünk ott. A csapat. Vagyis, a CSAPAT. Most nem a HÉV-es, hanem „a” másik.
Edit, Adél, Gabi, Bazsi, Gábor, Tamás, Robi, és jómagam. Micsoda megtiszteltetés azt látni, hogy bár van ennek a csapatnak egy nagyszerű vezetője, elsősorban mégsem tőle, hanem Istentől függ ez a csapat. Így tehát, ahogyan nyáron Bazsi vezérletével, az év többi napján Bélával, ma pedig velem, de Isten kegyelméből csapatként üzemelt a csapat.
Még a kontakt hibás mikrofon sem tántorított el bennünket attól, hogy örömmel szolgáljunk Istennek, és hogy csakis Őrá figyeljünk. Már a beállás idején is megálltak a vendégek, és nem titkolt meglepetéssel fogadták azt, hogy a dicsőítésben szolgáló csapat ma egy másik együttes, kicsit másabb vonulattal, hangzással.
Istennek hála, hogy volt közös pont jelenlévők és a csapat között! Jól éreztük magunkat, azt hiszem, mindannyian. A visszajelzések is pozitívak voltak, ami új erőt adott. Idősebbek és fiatalok egyaránt elismerően szóltak hozzánk. Isten nélkül nem működik semmi. A zene lehet szép, az ének csodás dallamvilágú, a zenészek profik, mégis, ha Ő nincs benne a dalokban, akkor semmit nem ér az egész. Ezen az estén azonban Isten kegyelmes volt – ismét –, és nagyon megáldotta a munkánkat. A közös imádkozás a röhögéssel együtt is felemelő volt. A beállás már felért egy lelki, ööö, egy frenetikus lelki élménnyel, aztán a dicséret pedig szintén könnyed, élvezetes volt. Nagyszerű zenészekkel, és énekesekkel vagyunk körbevéve.
Jóleső érzés – persze, hogy az –, ha megdicsérik az embert. Én azonban ezen a napon nagyon hálás voltam Istennek a kegyelemért, az Újért, az Életért, amit megtapasztalhattam belőle, és a csapatnak a bizalomért.
Vasárnap – gitár felvétel
Reggel 9 kor találkoztunk az akusztikus gitár felvételére készülve a csapat egy részével. Az egész heti rohanást követően már szombaton este is nagyon fáradt voltam, de most, vasárnap délelőtt annyira, hogy kicsit bele is aludtam véletlenül Illés felvételébe. Húzós dalok maradtak a mai napra, így nem volt csoda, hogy keményen kellett koncentrálni.
Este hat óra körül fejeztük be a felvételeket, aztán irány haza. Itthon már nagyon várt Kornél és Gabi is.
„A reménység pedig soha nem fog csalódást okozni. Hiszen, Isten szeretete betöltötte szívünket a Szent Szellem által, aki Isten ajándéka a számunkra” (Róma 5/5). Ez az Ige szakasz adott erőt az új hétre. Csoda is történik velünk. Ráébredtem, mit kell tennem. Van egy igazi Barátom, akire számíthatok, ez külön öröm, és kincs.
Vannak segítő társaim, akik mellém állnak. Isten pedig nem áll el mellőlem, hanem újra átölel, és felemel. Sokkoló, hogy mennyivel másabb, kegyelmesebb, elnézőbb és rugalmasabb Ő, mint mi, emberek. Köszönöm, Uram!
