A fenti kérdés, azt hiszem, nem fordul elő kellő gyakorisággal a feltett kérdéseim között. Pedig kéne. Nagyon is.

        Saul megtérése érdekes eset az Apostolok Cselekedeteiben. Krisztus megjelenik Saulnak, aki ezen megtapasztalás következtében kap néhány napot, hogy vakságban éljen, és legyen ideje gondolkodni. Furcsa, és kissé drasztikus megoldás, ahogyan maga Krisztus kijelentése is az, Saul számára. Nem éppen a kis „Jézuska” az, aki vele szembe jön, és kedves tekintettel, mint egy karácsonyi üdvözlőlapon, glóriakarikás bocikkal körbevéve kedves tekintettel, kerek pocakkal mosolyog...

Krisztus, a maga dicsőségében megjelenik Saulnak, akinek pontosan erre a határozott, és erős megjelenésre volt szüksége ahhoz, hogy megtérjen.

        Miután megtért, és a látását is visszanyerte, azt írja a Biblia, hogy „felkelt, bemerítkezett … egy ideig a Damaszkuszban lévő tanítványoknál időzött, és gyülekezeteikben azonnal hirdette Jézust, hogy Ő Istennek Fia” (Ap.Csel. 9/19-20).

Néhány verssel később pedig így olvasható az Írás: „Miután már meglehetősen sok idő eltelt, a zsidók összebeszéltek, hogy megölik őt”(9/23). Micsoda nemvárt fordulat! A vallási vezetők hathatós támogatásával elindul Saul, hogy kiiktassa mindazokat, akik Krisztus nevét segítségül hívják, és hisznek Őbenne, a Messiásban.

        Ehhez képest, a forgatókönyvet átírják, és láss csodát, miután Saul valóban találkozott a Mesterre, Krisztussal, minden megváltozik. Saul lesz a célpont.

Saul életében megvolt a valódi találkozás Krisztussal!

          Egyre gyakrabban jön elém újfent, Jézus egyik csodatette. Történetesen, amikor a tanítványok egész éjjel hiába halásztak, üres maradt a hálójuk; amikor azonban Jézus mondta nekik, hogy vessék ki a hálóikat, akkor megtelt.

          Több összefüggésben is érdekes lett számomra. Egyfelől, magamra nézve. Mikor is kell nekem bármit is tennem. Hiszen, bármerre nézek a világban, akár csak a környezetemben, mindenhol vannak különféle igények. Gyülekezetekben, dicséret csapatokban, és minden más területen is. Vajon akkor cselekszem, amikor Jézus mondja?! Vagy árnyékra vetődök, megpróbálok minden szükséget betölteni, miközben rámegy minden más, mondjuk az életem, arra, hogy én az Urat szolgálom?! Furcsa...

         Aztán, sokszor látok különféle utcai evangélistákat, a legkülönfélébbeket. Ázsiai, magyarul alig-alig tudó, de azért lelkesen éneklő (operaénekesként egy ceruzamikrofonba) evangélista; vagy éppen magyarul egyáltalán nem tudó, ezért angolul lelkesedő, az Amazing Grace spirituálét nagyjából 120-as tempoval bendzsó (!!!!) kísérettel előadó evangélista; a magára egy „Isten szeret” táblát akasztó, egy sót sem szóló, inkább csak némán „tüntető” evangélista... és még sok más. És valahol ebben a díszes sorban vagyok benne én is. Benne vagyok? Azt hiszem.

          Sok megfásult, kiégett lelkészt látok mindenfelé. Hiányzik belőlük valami. Meglehet, hogy belőlem is, bár nyilván, én nem így gondolom. Pusztán csak nem találom feltétlenül bölcs dolognak, hogy a fentebb említett módokon „hirdessem” Krisztus megváltását. Azt, hogy bölcs vagyok, vagy pedig gyáva, mindenkire rábízom.

         Azt hiszem, sokszor sokkal többet érhetek, érhetünk el azzal, ha a szűk környezetünkben „világítunk”. A Nyugati aluljáróban is kell világítani, persze, hogy kell! De vajon elhangzik-e az a kérdés: Mikor, és mit kell tennem, Mester? Abban hiszek, és azt is tapasztalom, hogy ha megkérdezem Tőle, hogy mit tegyek, akkor Ő megmondja. Ha pedig azt teszem, és úgy, ahogyan Ő kéri, akkor az nem leégés, hanem az Ő dicsőségének megnyilvánulása, magyarán, eredményesség! Igaz, mégis, sokszor Nélküle döntök, tehát nem biztos, hogy én vagyok a bölcsesség ne továbbja...

        Szeretnék ma is így útra kelni, hogy felteszem a „nagy” kérdést: Mikor, és mit kell tennem, Mester?