Hát, ez a csütörtök nem indult valami fényesen. Minden klappolt, nagyjából reggel hét óráig, akkor már majdnem az irodában voltam. Köhögnöm kellett, és ez valamiért olyan hatással volt a torkomra, hogy a már majdnem teljesen visszajött hangomat totálisan elvette... Nem tudtam beszélni. Egy - másfél óra elteltével aztán eléggé szánalmas hangon ugyan, de már kommunikációra alkalmasnak minősített jelzést kaptam a kollégáktól bent. Kicsit kezdtem aggódni, mi van, ha mégsem jön vissza a hangom. Beparáztam, hogy megnémulok, na.
    Az imám nem volt sok, csak ennyi: Jézus, gyógyíts meg, hogy ne legyen gond a gyüli alkalomra péntek estére...
 

Péntek
 

...Nem volt gond, mert bár nem tudtam mély hangokat igazán kiénekelni, jó volt a dicséret. Isten kegyelmes. Kissé túllőttem pár dologban a célon, nagyon rápörögtem arra, hogy mikor lesz meg a gyakorló CD-anyag, és mikor mi történjen... Aki ismer, tudja jól, hogy szeretem, ha klappolnak a dolgok, és mindent a kezemben tarthatok. Ezt benéztem!
    Ugyanis ezzel a pörgéssel, egyszerűen rossz helyre néztem, és a körülmények, amelyek nem alakultak úgy, ahogyan én akartam, elkezdték megváltoztatni a hozzá-, és az Őhozzá való álláspontomat. Márpedig, ez nem helyes motiváció. Érdekes, hogy Isten először nagyon kedvesen szólt hozzám, valaki máson keresztül, aki taán észre sem vette, hogy őt Isten éppen az én jobb irányba való terelésemben használja.
    Aztán eljött egy pillanat, amikor hirtelen minden rám szakadt. Valahogy a szívem belefacsarodott (új szót fedeztem fel, vagy van ilyen?) abba, hogy mekkora marha tudok lenni.

    Többek között azért is szeretem a HÉV gyülit, mert nincs benne "ciki" dolog. Nem köveznek meg, ha valamit másként gondolok, mint más. Nem aláznak meg, és nem prédikálnak ki, ha esetleg hibázok valamiben. És, mindig "kéznél van" a pásztor. Aki koránt sem egy pozíció-mániás módjára áll a dolgokhoz.
    Amikor rájöttem, hogy mit rontottam el, nem csak az estén, hanem az egész napomon - hiszen folyton pörögtem... -, oda tudtam menni hozzá, hogy "bocs, ezt bebuktam, rossz módon álltam a szolgálathoz, és a fókusz félrement". A legjobb dolog az imádkozás egy-egy ilyen helyzetben, és Isten dicsérete, valamint az Ő Igéjéhez való odafordulás.

    Isten valamiért mindig kegyelmes. Talán még meg is mosolygott ezen az estén, nagyjából így éreztem, és képzeltem el az Ő szemszögéből: "Balukám, drága Gyermekem! Ne aggódj már annyit a részletek miatt. Nyugalom! Nézz rám, és gyere felém, legyünk közel egymáshoz. Csak ülj le kicsit itt mellettem, mint ahogy Kornél szokott melléd ülni, és élvezzük egymás társaságát."
    Isten jó fej!

    A dicséretben azt éreztem, hogy egyszer csak hazaértem. Az, hogy a Mindenható Isten közelsége felfrissít, és jobbá tesz, valami egészen frenetikus dolog. Úgy éreztem egyszercsak, hogy jó helyen vagyok. Közel éreztem Őt - hozzánk, a gyülekezethez.