Ma megtudtam, hogy egy régi, kedves kolléganőm férjhez ment. Ez önmagában is örvendetes, azonban volt még egy apropó, igaz, csak utólag értesültem róla. Húgom, Renáta esküvőjére is írtam egy bevonuló zenét, még kb. 3 évvel ezelőtt. Ez akkor annyira megtetszett a kolléganőmnek, hogy az ő esküvőjén is ez szólt… Hm… Hírnevem öregbítése szempontjából dicséretes, kár, hogy későn tudtam meg… Jobb lett volna élőben eljátszani, ha már saját szerzeményről van szó.
A szerdai, szegedi nap teljesen lenullázott, már ami az energiámat illeti. Egész nap totális kóvájgás, alig tudtam nyitva tartani a szememet. Gabi és Kornél beutaztak Pestre egy rokonunkhoz, én pedig próbáltam relaxálni, és ha már volt egy szabad napom, a fodrászt is útba ejtettem.
A pénteket már nagyon vártam. Egyrészt, mert Béla barátom a Fővárosi Nagycirkuszban adott Csemete koncertet, a Baptista Szeretetszolgálat rendezvényének keretén belül – igaz, nem tudtam jelen lenni, de nagyon drukkoltam neki. Másrészt pedig, gyüli alkalom… Ezen az estén, a bérelt teremmel némi galiba akadt, így régi, kedves helyünkön jöttünk össze… Érdekes módon vibrált a levegő… Valahogy tudtam, hogy jó lesz, attól teljesen függetlenül, hogy a helység nagysága miatt nem tudtunk teljes hangosítással felállni, a dicséretcsapat nagyon intenzív volt!
Szeretem ezeket a srácokat. Sokszor döbbenek rá, hogy belecsöppentem egy olyan közösségbe, ahol nyilván, senki sem tökéletes, azonban olyan kincsek, és értékek vannak a szolgáló társaimban, hogy csak ámulok és bámulok…
„Igen, a csonkákat, meg a bonkákat…” – énekli Pintér Béla, a Csemeték egyik dalában. Bizony, ilyenek vagyunk mi… Szedett-vedett emberek, a világ szemétje, a világ bolondjai. Istennek mégis kedves, amit végzünk, amit teszünk.
Az este frenetikus volt, a dicséret és a prédikáció egyaránt! Annyira sok mindent akartam leírni, de túlzottan forognak a gondolataimban. Számomra zseniális dolgokra lettem figyelmes, és egészen elképesztő gondolatok ragadtak magukkal a prédikációból. Azt hittem, ez a tökéletes este…
