„Isten annyira szeretett bennünket, hogy a Krisztusban, már a világ teremtése előtt kiválogatott minket. Azért tette ezt, hogy szent népévé legyünk, akik az Ő szemében tökéletesek” (Efézus 1/4).
Hmm… „Akik az Ő szemében tökéletesek”. Milyen sokszor van az, hogy mást nézünk, és másként is látunk, mint ahogyan azt Isten nézi és látja…
Vajon a sok erőlködésből hányszor kívánok embereknek megfelelni, és hányszor Istennek? Hány alkalommal fogom rá, hogy én bizony Istennek akarok tetszeni, miközben emberek „kegyeit” keresem…?
Valahogy az a felemelő az egész hit kérdésében, hogy Isten olyan szinten másként néz rám, és másként lát engem, mint önmagam, hogy az már durva…
Miért görcsölök sokszor? Nyilván azért, mert a lényeget nem tartom szem előtt, illetve felcserélem.
Jó néhány esetben gondoltam már azt, hogy Istennek a tökéletes kissé más, mint nekem… Volt, hogy azt éreztem, Isten megsimogatja a fejemet, mint apa a gyermekét, hogy „jól van, jól csináltad, ügyes vagy”. Isten, azt hiszem, többnyire ilyen velem, velünk… Csak, mi, emberek akarunk másnak látszani egymás előtt… Sokszor még Istennek sem akarjuk magunkat őszintén adni – de miért nem? Úgy teszek, teszünk, mintha be lehetne csapni Őt, „aki már a világ teremtése előtt kiválogatott minket. Azért tette ezt, hogy szent népévé legyünk, akik az Ő szemében tökéletesek”.
Döntöttem: elfogadom magamat úgy, ahogyan Isten lát engem. Igaz, nem mindig látom magamat úgy, ahogyan Ő, de mindent megteszek, hogy úgy lássak, ahogyan Ő lát.
