A szombati fáradalmakat nem sikerült igazán kipihenni. A koncert után a teljes technikát leszedni, kocsiba pakolni… jó kis munka volt. Aztán irány a panzió, ahol megleptük magunkat némi „vitaminnal”, amit most a vörösbor, a chips, és néhány doboz sör jelentett. Fél három felé sikerült takarodót fújni. Aztán reggel nyolc órakor reggeli és indulás hazafelé. Ködös úton haladtunk, de a Királyhágónál már tiszta volt az idő, gyönyörű látvány volt.
            Alig vártam, hogy itthon legyünk, és lássam a családomat. Két és fél nap nélkülük… nagyon hiányoztak már.

 
            Szombaton, amikor a koncert előtt imádkoztunk, az aznap reggel olvasott bibliai szakasz jutott eszembe. „Isten mindvégig megerősít majd titeket, hogy Urunk, Jézus Krisztus napján senki ne vádolhasson benneteket.
           Isten teljesen megbízható, és ígéreteit megtartja. Ő hívott el bennünket arra, hogy teljes életközösségben éljünk Fiával, Jézus Krisztussal, aki a mi Urunk” (1. Korinthus 1/8-9).

Ez az igazi kincs. Amikor Isten megszólít, és ilyen kincseket ad nekünk. Ékszereket, amelyek mind tőle vannak jutalmul, pedig, még az útnak csak az elején vagyunk… szombat este mégis valódi Istennel való találkozást éltünk meg – együtt, közösen, egy csapatként.

 Itthon még családi eseményen vettünk részt, aztán végül 8 óra körül értünk haza Szentendrére.

Csak pihenni vágyom…