Már csütörtök?! Uhh… gyorsan szalad az idő…
Fura dolog ez a hit, mindig ide jutok, de az igazság az, hogy az Élő Isten, hiába nem láttam még a szememmel, mégis kézzelfoghatóan velem van, nem nagyon lehet ezt megmagyarázni, de nagyon jó dolog Vele élni.
„Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból.
Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott számba, Istenünknek dicséretét.
Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak Benne. Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát…
Uram, Istenem! Sok csodát vittél véghez értünk, nincs Hozzád fogható. Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni” (Zsoltár 40/1-6).
Megint kiderült számomra, hogy több fordulópontja is volt a hitem próbájának. Sokáig gondoltam azt, hogy mivel én zenéhez értek, az, hogy Istenről beszélgessek bárkivel, az egyszerűen, nem az én dolgom. Elég ostoba az ember ahhoz, hogy csak egy igen erős nyomás hatására jöjjön rá arra, ha valamit nem jól gondol.
Amikor Isten Igéjét olvastam, rájöttem, hogy bizony, nincsen kiemelve sehol sem, hogy aki valamelyik gyülekezetben zenél, az nem kell, hogy Krisztus megváltását hirdesse – ergo, nekem is van dolgom, és tehetek Istenért – amit nagyon szerettem volna, és szeretnék most is, csak néhány dolgot nem vettem észre, mert „vaksi” voltam.
Aztán, a Zsoltárokat olvasva, a szerző sok-sok helyen említi, hogy hirdeti Isten csodáit, elmeséli, elmondja mindenkinek…
Végül én is úgy döntöttem, hogy megpróbálok erre nyitott lenni.
Ha megpróbálom túlmisztifikálni Istent, és a Megváltást, akkor belegabalyodok. Ha viszont nem azon morfondírozok, hogyan is lehetne megértetni bárkivel is, miért hiszek én Istenben; hanem amilyen én vagyok, önmagam mondom el azt, amit tapasztalok, és amit megélek Istenből – na, az lesz a jó! És tényleg. :-)
A helyzet az, hogy minden hívőnek van egy kellemes kötelessége, mégpedig az, hogy az Istentől kapott örömöt, és békét továbbadja. Sokan, ahogyan korábban én is, teherként élik ezt meg. azt hiszem, csupán úgy kéne nézni, ahogyan a fenti zsoltárban olvasható.
Ma reggel, tusolás közben megpróbáltam végiggondolni, mennyi csodát tett velem Isten. Komolyan mondom, hogy nem nagyon tudom számon tartani.
Visszagondolok sok-sok dologra, és az emlékek újabb csodákat hoznak elő.
Vallási fanatistának is tűnhetek, nem baj. De egyszerűen elképesztő, hogy Isten képes valósággá válni az ember életében – ha hagyjuk.
Én adtam esélyt a Bibliának, hogy hasson rám, „ha tud”, és hadd legyen Isten Igéje élő számomra, ha valóban Isten szava a Biblia. Megtette. Mármint Isten. Kinyitotta előttem ezt a Könyvet, kicsit mélyebben, mint amit eddig láttam. Úgymond, a „sorok közé” segített belátnom. Állati jó!
„Kiment egy magvető vetni. Vetés közben néhány mag az út szélére esett. Odarepültek a madarak, és megették a magokat.
Volt olyan mag, amely köves talajra hullott, ahol nem nagyon volt termőföld. Ez gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban a nap fölkelt, megégette és mivel nem volt mély gyökere, kiszáradt.
Volt olyan mag is, amely tövisek közé hullott. Amikor aztán a tövisek megnőttek, megfojtották.
Néhány mag azonban jó földbe esett, és termést hozott. Az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik pedig harmincszorosat. Akinek van füle, hallja!” (Máté 13/3-9).
Ez az utolsó mondat kissé zavart engem, hosszú időn át. Ha visszagondolok, hány és hány esetben próbált Isten hozzám szólni, de büszke voltam ahhoz, hogy elfogadjam, Neki van igaza, és nem nekem… Mégsem adta fel. Szórta ezeket a magokat, és végül elérte a szívemet.
Hogy mekkora termés meghozatalára vagyok képes, nem tudom, remélem, rengetegre.
Sok olyan eset van, amikor emberek a környezetemben, akik nem hiszik, hogy Isten egyáltalán létezne, mégis hozzá kiáltanak. Ki így, ki úgy… aki szidja, azt általában megkérdezem: „miért szidod Istent, ha a létezését is tagadod?” – általában nincs válasz.
Mások pedig, bár nem hisznek benne, ha valami baj, vagy gond van „Istenem, segíts”, vagy „Édes, jó Istenem, hogy lesz ez?” mondatokkal szólnak hozzá.
Magamból kiindulva, Isten meghallja ezeket a mondatokat (is), és többnyire akadnak apró jelek, amiket észrevehetünk, mint válasz „fentről”, mint segítség.
Én sokszor nem vettem észre ezeket az apró „magokat”, amiket Isten elkezdett szórni az életemre, a kóró és bogáncs helyét valami más vegye át.
Aztán csak sikerült meglátnom az életben Isten kezét!
Azért fohászkodom, hogy akár hívő, akár Istent nem kereső emberek is vannak a környezetemben, vagy akik csak belekukkantanak ebbe a blogba, lássák meg a magokat! Hadd lássák meg, hogy bizonyos „véletlenek” nem annyira véletlenek az életünkben.
