20.40
Elmaradt a megbeszélés, pedig, őszintén szólva, szeretnék túljutni már rajta. Nem vagyok ideges. Igazság szerint annyit tudok csak, hogy Isten velem van.
Botrányos, hogy én, mint hívő, keresztény ember, sok esetben megfeledkezek erről az alapvető, triviális, és hitem egyik pilléreként szolgáló tényről: velem van az én Uram. Megígérte. Mégis, sokszor panaszkodok, hogy egyedül vagyok, nincs, aki segítsen. Hogy mennyire ostoba tudok lenni!
Sokszor elfeledkezek erről, de az nem mostanában van! Mostanában, az utóbbi egy-két hétben jobban tudom, és biztosabb vagyok benne, mint bármikor eddig, hogy velem van az én drága Uram, minden nap! Elhiszem!
Szomorú, hogy tizenvalahány év után, amióta Krisztust személyes Megváltómnak megismertem, és elfogadtam, még mindig ilyen alapvető dolgok okoznak mérhetetlen örömöt. Vajon miért van ez így? És vajon, én vagyok az egyedüli, aki olykor elfelejti, hogy a világmindenség Istene az, Aki engem megszólított, és azt mondta: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy” (Ézsaiás 43/1).
