Az elmúlt néhány hét során, különös tekintettel az Ünnepekre nézve, igyekeztem megragadni minden lehetőséget arra, hogy a Családommal lehessek. A lemezbemutató koncertünk után valósággal megállt az élet. Az agyam nehezen tudta csak feldolgozni a semmittevés édes örömét, így néhány napon keresztül még alig-alig aludtam éjszakánként. A gondolataim egyszerre százfelé cikáztak, így sok-sok órát töltöttem ébren.
Az Ünnepek alatt aztán valóban csak a leglényegesebb funkciókat láttam, láttuk el: szükség szerint vásárlás, rendrakás. Nagyjából ennyi. Aktív pihenés, hogy aztán kezdődjön az újesztendő…
… Szilveszter este defektet kaptam, néhány nappal azután hogy keresztben végigrepedt a szélvédőm… A minap sikerszériám folytatódott, sikerült „összecsókolóznom” egy velem szemben haladó autóval… Eközben pedig ezer és ezer impulzus ér, amiknek nagyrészét magamra sem kéne vennem, mégis, mentálisan kiakaszt a tudat, hogy vannak, akik csak akkor boldogok, ha másokat bánthatnak, ócsárolhatnak. Furcsa világ ez!
Új év. Nem kezdek újat. Folytatok! Folytatom azt, ami a dolgom, amit tennem kell. Újra tapasztalom, hogy valakiknek valamiért ez nehezen érthető, és elfogadhatatlan, de ez van. Folytatom. Az év elejét pihenésnek szántam, így januárban csak alig-alig csinálok bármilyen zenei dolgot is – nyilvánosan. A Gyülekezet, az persze más! De egyéb irányokban csak fokozatosan…
A nyilvános zenei tevékenységbe nem tartozik bele a dalszerzés: így hozzávetőlegesen 10 dal van, amit már letisztáztam és véglegesnek mondok, illetve befejezésre vár. Ezt elég jónak tartom. Hamarosan pedig szeretném az alap, tanuló demók felvételét befejezni, hogy aztán a Csapattal eldönthessük, hogy melyik dal az, amivel foglalkozunk, és melyiket tesszük még félre.
El kell még dönteni, hogy a templomokon belüli, vagy a templomfalakon túlmutató dalokra fektessük-e a nagyobb hangsúlyt. Izgalmas időszak! Kíváncsian várom, hogy mit fognak szólni a srácok az új dalokhoz!
Az elmúlt napok során rendre szembesülök azzal az egyszerű, ám megkerülhetetlen ténnyel, hogy egyszerűen, csupán csak ember vagyok. Hibákkal – nem kevéssel –, erényekkel, jó és kevésbé jó döntésekkel; hol koncentráltan, hol darabokra hullva, mindent elfelejtve… Mostanság főleg az utóbbi jellemző rám. Míg próbálom kevésbé emészteni magamat egyes dolgok miatt, és míg próbálom tudomásul venni, hogy időnként megpróbálnak rám taposni, aközben mégis bennem él a remény az idei évre. Érdekes paradoxon ez, hogy egyfelől nehezen tudok csak aludni a nyomás miatt, ugyanakkor van bennem egy nyugalom, egyfajta béke az ügyemet, a jövőmet, az új évemet illetően.
Mellettem áll a legcsodásabb ember a földön, a feleségem. Itt van nekem a gézengúz, az örökmozgó, szinte soha el nem fáradó 4 éves nagyfiam, Kornél. És a kis hercegnő. „Apa szeme fénye” – ahogy mondani szoktam olykor neki: Nóri. Ez olyan idilli, hogy néha úgy érzem, csak rontok az összképen. De az a szeretet, amivel vannak irántam, az felbecsülhetetlen. Óriási ez a csoda. A szeretet ereje.
Pál Apostol egyik levelének sorai vannak most előttem: II. Korinthusi levél 4/8-10: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk.”
