Szerdán kora délután autóba ült a csapat, és útnak indultunk. Gabi, Edit, Robi, Tamás és jómagam Tatán, a BPA nyári táborában csatlakoztunk Béciékhez, hogy aztán Lottival és Klárival együtt belevessük magunkat az esti feladatba. A beállás után kiderült, hogy valamivel később kezdünk, mint tervben volt, de így legalább a napsütés nem fog gondot okozni. Este 9 magasságában kezdtünk, túl a vacsorán, a fagyin, és egy Csemete koncerten, aminek legvégén Béci hangja kissé elfáradt. Izgalmas volt az est hátralévő része.
Felemelő, lüktető, lendületes, jó, finom, vagány – ezek jutnak elsőre eszembe, ha jellemeznem kéne az estét. Egyben volt a csapat.
Ahogy folytak egymásba a dalok, számomra régen megélt áttörést hozott a gondolkodásomba, és a lelkembe az este: a múlt sérelmeit, feszültségeit, és kínjait el kell hagyni. Egyszerűen itt a továbblépés ideje. Át kell lépni a nehézségeken, és nem kell hagyni, hogy a sokat szajkózott szitkok, és becsmérlések velem jöjjenek, vagy újra hallhatóvá váljanak a fülemben.
Éppen elég sok negatív hatás, bántás, sértés, rágalom, kritika éri az embert a mindig aktuális jelenben, nem szükséges ezeket magunkkal vinni a további utunkra is… Búcsúzóul annyit mondanék a negatív, kísértő - kísérő bántásoknak, hogy
Bocs, fiúk… A Testőröm velem van! Rátok nincs szükségem!
