Elérkezett az idő, hogy a saját házam táján rendet tegyek. Kimondjak dolgokat, felvállaljak érzéseket, döntéseket; s amiben hibáztam, azt is vállaljam.
Ma reggel a teljes gondolatsoromat végigvettem, ki tudja, hogy immáron hányadik alkalommal. Mivel újra éberen töltöttem az éjszakát, volt időm gondolkodni. Letisztulni látszik, véglegesnek hat az összeszedett gondolatok sora, és megfogalmazása.
Muszáj kimondanom dolgokat, muszáj letisztázni fájdalmakat, vélt és/vagy valós sérelmeket. Muszáj átadnom, hogy mi van bennem, mi ég bennem! Feszít! S akarom, hogy másokat is feszítsen a tűz, és a rajongás Krisztusért! Nyilván sok hiba is megesik az ilyen vehemenciával élő emberek esetében, mint amilyen én is vagyok. De nem baj! Mert hibázni csak akkor tudok igazán, ha csinálok valamit, ha teszek! Ha nem teszek semmit, az nyilván a legnagyobb hiba a világon, de az csak keveseknek tűnik fel. Viszont, a kritikus tekintetűek azonnal meglátják, ha „megmozdulsz”, azzal már ki is lógsz a sorból.
Nem baj! Én „soronkívüli” vagyok! És szeretek az lenni. Sosem akartam egy lenni a sorból!
Örülök, ha a barátaim sikeresek – tegyünk így mind! Bíztassuk egymást! Módosítsuk meg a tudatunkat. Tudatosság! Tegyél azért, hogy előbbre érj! Lépj! Bátran! CSINÁLJ! TEGYÉL! Ha hibázol, NEM BAJ, tanulsz belőle, máskor nem követed el ugyanazt! TEGYÉL TOVÁBB! Változz – állandóan!
Döntésem végleges: az akarok lenni, akinek Ő lát engem. Felvállalom, s most újra azt mondom: egy életem, egy halálom, kezem az életedbe teszem, Királyom!
