Jó hosszú nap volt a tegnapi. Reggel 10 órakor indultunk el, és este 11 órára értünk haza. Olyan jó volt, hogy Gabi is elkísért, nagyon kellett, hogy ott legyen velem.
A templom fantasztikusan néz ki, igaz, az akusztikája számomra nem volt meggyőző, sokkal inkább más jellegű tevékenységekre alkalmaznám inkább, semmint egy könnyűzenei dicséret-koncertre.
Ahogy Demjén Rózsi is énekelte régebben, „Beindul a motor…”. Ha beindul, akkor már nincs gond, igaz, kissé döcögősen lendültünk bele. A kezdés előtt kerestünk egy csendesebb zugot, hogy közösen imádkozzunk. Én ekkor éreztem azt, hogy nem lesz gond. Valahogy biztos voltam abban, hogy remek lesz az este.
Aztán elkezdődött a koncert. Már az első dalnál akkorát blamáztunk, hogy hirtelen megriadtam attól, mi lesz, ha már az első dalt elrontjuk. A másodikkal nem volt gond, aztán a harmadik dalnál egyik kedvenc gitárosunk egy teljesen más dalt kezdett játszani, mint amit kellett volna, és a legmeglepőbb az volt, hogy nem is tűnt fel mindenkinek a csapatból… Aztán csak sikerült még időben leállítani. :-)
Hála Istennek, hogy nem feszültséget szült ez a helyzet, hanem mind a csapat, mind a jelenlévő néhányszáz ember jót nevetett, így a kezdeti zavar és feszültség is megszűnt. Aztán néhány dalt követően valami hirtelen megváltozott.
Mintha átbillent volna valami. Hirtelen leszakadt a menny, és a koncertből közös dicséret kerekedett. Sikerült a csapat koncentráló készségét is kicsit helyretenni, és amikor normálisan tudtunk egymásra is figyelni, már képesek voltunk Istent is meglátni.
Jó volt látni, hogy valami megváltozott. Érzékelhető volt. Ahogyan megvolt az egész estének a vidámsága, a humora; úgy megvolt a valódi „Istenélménye” is. Találkozás a Teremtővel. Ahogyan az énekesek és zenészek is együtt mentek Isten elé, tudott velünk mozdulni az a sokszáz ember, aki eljött.
Amikor a dicséret csapat valóban Istent dicsérő csapattá válik, zenétől és körülményektől függetlenül, akkor történnek a csodák. Ahogyan a csapat együtt emelte fel a kezét és a hangját, úgy emelkedett fel az egész templom.
Kiváltság volt kiszakadni a koncertből és kicsit talán a világból is. Ilyen az, amikor az Élő Istennel találkozom, találkozunk. Minden más megszűnik, és a láthatatlan, de mégis érzékelhető falak leomlanak.
Utána még néhány dalt játszottunk a csapattal, aztán egy remek improvizációval zártuk az estét. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a basszusgitáros Robi barátomnak szerintem egy kezén legalább 8-10 ujja van. Meg is néztem koncert után. De elrejtette… mindkét kezén csupán 5-5 ujjat találtam.
Csoda.
Ahogyan a pénteki gyüli alkalmon is megélhettem a csodát, az Istennel való találkozást, úgy volt ez szombaton is.
Koncert után Várpalotáról irány haza Szentendrére, mit mondjak, jól esett aztán lefeküdni aludni. Mégis, jól eső fáradtság volt ez. Állandóan tudnám ezt csinálni.
