Vannak események, amik egyszerűen helyre tesznek. Az én kényelmes kis keresztény életem, amiről azt gondolom, milyen nagy, milyen kiváló, fantasztikus; mennyire a helyén van, mennyire hibátlan, sőt! Sokszor példaértékűnek tartom, ahogyan megélem a hitemet.
A Csapattal együtt meghívást kaptunk a váci fegyházba, hogy a fogvatartottak Istentiszteletén zenéljünk, merthogy hozzávetőlegesen 70 megtért személy van az intézményben!! Hoppá!
Az egész hely valójában leírhatatlan. Ez nem egy amerikai akciófilm, ahol a börtön egy eljátszott helyszín. Nem is egy riport, amit a TV2, vagy az RTL Klub mutat be a tévében. Belépve az intézménybe azonnal a föld alá vittek a lépcsőfokok. Aztán zárt ajtókon levenni még az övet is magunkról, és folyosókon mindenfelé kanyarogva, lépcsőkön le és fel, bezáródó ajtókon keresztül őröktől kísérve haladni a „Kultúrterem” feliratú helyiségbe…
Az udvarra kinézve egy futsal pálya és egy akasztófa látványa fogad. Bizarr, és nehezen feldolgozható. Aztán beállás, hangpróba – a körülményekhez illő rendszeren, amin Máté tevékenységének köszönhetően úgy szólalhattunk meg, ahogy nem is hittük volna. Beállás után közös imádkozás Margit nénivel, a börtön lelkésszel, aki több mint 10 éve, napi 10-12 órát tölt itt a börtönben(!!!), valamint Lajossal, aki az Istentiszteleteken a kántor, egyébként pedig a könyvtáros. Az imádkozás előtt elmeséli a megtérését. Se köpni, se nyelni nem tudok, csak néhány dologban vagyok biztos: alázatot kell tanulnom. Kicsi vagyok. Nincs okom panaszra. A kegyelem megsokasodik – írja Pál apostol.
Hol máshol lehetne valóságosabban megélni, megtapasztalni Isten megsokasodó kegyelmét, a bűnbocsánatát, és szeretetét, mint a börtönben?!
14.00 órakor már tele a terem, körülbelül 100 rab foglal helyet a székeken, halkan beszélgetnek. Margit néni pedig egy fél szóval is képes csendre inteni a jelenlévőket, akiknek a jó 80%-a Istenben hívő, megtért ember.
Börtön öltözetben, rongyosra olvasott Bibliákkal a kezükben ülnek a fogvatartott testvéreink, és mosolyognak. Boldognak látszanak. A szemükben tűz ég, de nem a gyűlölettől, hanem a szeretettől.
Énekelnek. Férfikórus. Katonás, határozott éneklés. Írtak szöveget Leonard Cohen „Hallelujah” című dalára – magukról, az életükről! Énekelnek Istennek. Szívből. Nem szomorúak. Hitelesek. Átélik, amit énekelnek: „sokszor úgy érzem, hogy összeroskadok…” Az egész mégis békességgel van tele.
A kontraszt óriási! Fogvatartottak, akik nem ritkán 13-15 évet kell, hogy bent töltsenek, mosolyogva, vidáman, őszintén, tiszta, élettel teli szemmel énekelnek Istennek, és tesznek bizonyságot arról, hogyan találkoztak Jézussal. Egyikük azt mondta: „9 hónapja tértem meg. az elmúlt kilenc hónap életem legcsodásabb időszaka” – mindezt úgy, hogy egy zárkában tölti az életét. A másik pedig másfél éve tért meg, azóta hirdeti az Igét a börtönben, és többen is megtértek az ő beszéde hatására. Aztán ott van Woo (remélem, jól írom) testvér, aki itt, Magyarországon a börtönben tért meg, majd szabadulása után hazament Kínába, ahol most keresztény misszionáriusként prédikálva járja az országot! Micsoda?! Egy kínai férfi megtér Magyarországon – egy börtönben, a rabsága idején – majd hazatérve Krisztust képviseli Kínában?! Ki képes ilyen dolgokat végbevinni? Csakis Ő!
Az Istentisztelet végén vastapssal köszönték meg azt, hogy ott voltunk! Majd közösen elénekeltük (mi pedig életünkben először eljátszottuk) az „Igazi Király” című Csemete dalt, aminek a szövege így kezdődik: „Nemrég még én is gyermek voltam, millió gyönyörű mesét hallottam, hogyan tett igazságot egy nagy és bölcs király. Hogy járt pórul a gonosz boszorkány, és hogyan segített Füles Malackán; s megmentette a daliás herceg Csipkerózsikát…” Mindezt 100 férfi énekelte. Hangosan, katonásan, mégis, egy pillanatra mintha csak óvodai csoporttársak lettünk volna…
A délutánt pedig azzal zártuk, hogy áldást énekeltek nekünk! Az Ároni Áldást, a Bibliából.
Megható, felemelő, félelmetes, fantasztikus, erős, kedves, bátor… véget nem érő jelzők… Ilyen volt a délután. Hazafelé az autóban alig találtuk a szavakat. Csak döbbenten ültünk, és próbáltunk magunkhoz térni. Azt hiszem, időre van szükségem, hogy megemésszem, feldolgozzam ezt a december 4.-i, szombat délutánt. Hálás és boldog vagyok, hogy ott lehettem! Köszönöm!
