Tudom, hogy azt mondtam, amíg a Karácsonyi Gospel koncerttel nem végzünk, addig nem írok új dalt, de egyszer csak, csak úgy, jött. Megírtam. Nem vetettem el a gondolatot, s nem zavartam messzire a dallamokat a zongorától, nem vágtam senkinek a fejéhez, hogy az ígéret szép szó... Ígéret... Hm...
Éppen ettől a szótól kerülök mostanában hol letargiába, hol pedig mennyei magasságokba. A dal is erről szól, részben. Az Ő szava megáll, ígéreteit megtartja. Benne nem csalódtam. Eddig. Az eddigiek tapasztalata alapján azt kell mondanom, eztán sem fogok. Ez nem hit kérdése. Nem is kérdés. Megírtam a dalt, s félbehagytam egy másikat. Egyszer csak felsírt Nórika, és a meghitt csendes világomba kicsi lányom hangja bombaként csapódott be, s repítette tova összes gondolatomat, ihletemet, múzsámat... 3in1=gyereksírás. :-) Na, ez aztán külső tényező, a kutya nem számított erre. Vagyis, én igen, s azon drukkoltam, hogy csak még egy fél órát aludjon a kis drága... :-)
Az élet tánc. Zorán is énekelt erről... De az kutyafüle a valósághoz képest. Vannak időszakok, amikor minden úgy tűnik, hogy jó útra terelődött, sínen van. De! És ez a „de” szócska sok-sok dolognak a vég(zet)ét jelenti, szerte a világon. Csak van, ahol úgy mondják „aber”, máshol úgy, hogy „but”. De ugyanarról beszélünk...
De! Az ember alapjában véve nem változik. Amikor ezt mondta nekem egy nálam idősebb, sokkal nagyobb élettapasztalattal rendelkező ember, azt mondtam neki, hogy baromság, amit mond. Mosolygott, és annyit mondott: „figyeld csak meg”.
Megfigyeltem. Az utóbbi években mást sem teszek. Igazat szólt az „öreg”. De! Itt a legfontosabb az, hogy ALAPJÁBAN VÉVE nem változunk mi, emberek. Sok dologban képesek vagyunk változni, de alapvetően nem. A gyarló jellemünknek egyes részeit képtelenek vagyunk megmásítani. Vagy nem akarjuk, vagy nem tudjuk.
Emberek, akikkel közös az életünk pályája – egy ideig. Hogy meddig, az nagyon sok dologtól függ. Van, hogy természetes dolog az elválás, van, hogy fájdalmas a búcsúzás, s nincsen „búcsúcsók” (ezt egyesek medvepuszinak hívják).
Végiggondoltam, hogy az eddigi életemben hány ilyen váltós-válás volt. Ott volt X és Y, akik ígértek, aztán nem teljesítették azt. Ráfogták valamire, amivel úgy gondolták, megmagyarázható a szószegés. A váltás így zajlott: „Balázs, te hülyének nézel minket?”. A válasz: „Igen”. Nem találkoztunk többet.
Aztán, ott van Z is, akiről soha nem gondoltam volna, hogy sok-sok évi barátság, és rengeteg közös élmény, nagy röhögések; menekülés éjszaka a sötétített Mercedes autó elől, mámoros fiatalkori éjszakánk Zuglóban, és megannyi közös nagy változás – rátalálás Istenre – és megtérés után az ígéret, a hűség, mind semmivé válik, egyik napról a másikra.
Aztán ott van még Q, akinek bizalmat szavaztunk, hogy aztán egyik napról a másikra felrúgjon mindent. Vagy ott van Ű, akivel sok évi közös munka után szintén elváltak az útjaink...
Közös szálat kerestem az eddigi jelentős váltásokban, pofonokban. Egy közös volt mindben: mindegyik fájó pont az életemben olyan ember volt, aki hozzám hasonlóan, hívőnek mondja magát. Furcsa mód', a legfájóbb pofonokat mind keresztényektől kaptam.
S miután végiggondoltam azt, hogy mi is történt idáig, udvarias emberként mindenkit magam elé engedtem, s csak a végén vettem górcső alá magamat. Vajon tőlem hány pofont kaptak emberek? Vajon én hány embernek okoztam fájdalmat...?!
Ígéret. Hűség. Két rettentően erős szó, két olyan szó, aminek a mai világban egyre kisebb a jelentősége. Az adott szó kötelez – mondták régen. Ma sajnos ez kevésbé látszik. Állítólag újra kezd divatba jönni az őszinteség, és a nem mellébeszélés. Kíváncsi vagyok, tényleg így van-e... majd látjuk.
Hány ígéretet tartottam, vagy éppen szegtem át? Nem tudom. Attól tartok, hogy jó esetben is csak kissé több a negatív oldalon lévő adat... Ez gáz!
Egy dolog biztos: mindegyik váltásból tanultam valamit, amiből már tudom, hogy többet nem fogok hagyna felesleges megaláztatást, nem fogok futni felesleges köröket, legyen szó bármiről.
„Isten teljesen megbízható (másik fordításban: hűséges), és ígéreteit megtartja!” (1. Korinthus 1/9). Ez a lényeg.
Boldog vagyok, hogy eljuthattam oda, hogy nem X, Y, vagy Q,vagy Z az, aki meghatározza az életem kimenetelét, s nem tőlük függ a hitem stabilitása. Nem a múlt, és nem a híradóban hallottak, nem a rám kimondott elképzelések vannak befolyással a jövőmre.
Isten hűsége megragadott a hétvégén. Nagyon szíven ütött, hogy valójában naponta megtapasztalom azt, hogy ő hűséges. Valószínűleg sok csalódást okoztam már Neki én is, ahogyan nekem is sok ember ember okozott már csalódást. Ő mégis hű marad hozzám, s hozzánk. Ez a csoda!
