Napló - Az élet az Élet?!

Vannak azok a bizonyos napok... amikor semmit és senki nem akarok magam körül. Sem jó szándékú, segítőkész embereket, sem ismerőst, sem idegent, senkit. Csak csendet és nyugalmat. Persze, lehetetlen a kérés. Nos, általában ilyenkor robban a bomba... Nálam ez többnyire ordításból, és idegeskedésből áll.
    A világválságnak titulált - egyébként hír-érték szempontból rendkívül jól hangzó és figyelemfelkeltő kifejezés ez - eseményeknél is vannak fontosabb dolgok...

    Amikor nincsen más, csak az ember nyers hite... Mindenféle érzés nélkül. Tudod, az a biztonságot jelentő kellemes kis nyugalom a stressz ellenére is, hogy tudom, mellettem van az Isten. Velem van... Nos, ez a tudom-érzés hiányzott az elmúlt néhány napban.
    Nem festek ördögöt a falra, nem keresek démonokat a bokrokban, de várható volt, hogy lesz egy mélyebb gödör, miután úgy döntöttem, döntöttünk, hogy megfutjuk azt a "pályát", ami most előttünk áll.
    Sokat beszélünk a bizalomról, és sokszor jutottam már el talán a határig, ahol is átléphetnék arra az oldalra, ahonnan elengedve mindent, Istenben bízva, az Ő elképzelésit hagyom megvalósulni, és úgy élek napról napra, hogy hiszek neki, bármit mutat a körülmény. Ez nyilván sablon duma, de amikor eljutsz arra a pontra, hogy mindent elengedj... Na az nem könnyű - legalábbis nekem. Gyakorlatilag azt szeretném hagyni, hogy Krisztus vezesse az autót, de közben nem bízom benne eléggé ahhoz, hogy hagyjam, hogy ő vezessen, és ezért sokszor belekapok a kormányba...

    Amikor Jézus elhívta az apostolokat, ők azonnal mentek, ahogy az Írásban is olvassuk: ott hagyták a hálóikat, és követték Jézust. Nem kérdeztek semmit: lesz mit ennem, innom, lesz hol aludnom? Mentek. Tették, amire megkérte őket - bíztak benne.
    Amikor Jézus csodát tett, és egy egész éjszakai eredménytelenség után dugig teltek a hálók halla, Péter leborult Jézus elé és - talán a hitetlenségére gondolva - azt mondta: menj el tőlem, mert bűnös vagyok (Lukács evangéliuma 7. rész). Jézus pedig nem ment el... Sőt! Felemelte Pétert, és az egyik legjelentősebb tanítvánnyá tette.
    Nem hagyta magára az Ő tanítványát, a hibái ellenére, és a hitetlensége ellenére sem. Dehogy! Ellenkezőleg! Felemelte!
   
    Aztán történt még csoda Péterrel... Bizalom próba... Vízen járás. Tipikusan az a helyzet, ahol, ha nem bízok Krisztusban, akkor végem. Nos, ez a vízen járás számomra most újdonság. Abból a szempontból, hogy meg kell tanulnom, bízni benne. Elhinni, hogy az, amit Ő mond, az igaz.
   
    Néhány napig azt mértem fel, megéri-e belevágni ebbe a "kalandba", megéri-e ennyire bízni Őbenne?! Nagyon nagy volt a káosz a fejemben. Félelmek kontra hit.
    Aztán a döntés. Ami a legnehezebb, mert nem párosul a logikával, sem pedig érzelmekkel. Hit. Ez kell hozzá.
    És amint ki tudtam mondani Istennek, hogy legyen minden úgy, ahogyan Ő akarja, hirtelen, hosszú hónapok után először, mázsás súly hullott le rólam. Az esti imánál úgy tudtam meghajtani a fejemet Előtte, hogy súlytalan volt a szívem, és ezt várom a jövőben is. Végre, megértettem, legalábbis egy részét kezdem megérteni annak, mit jelent Vele járni, Vele élni. elég nehéz elengedni a gyeplőt... Bízni Valaki másban, és hagyni, hadd vezessen...
    Látszólag semmi nem történt egy-két nap alatt, mégis, az a változás, ami belül kezdődött, az egészen frenetikus. Óriási szabadságot hozott már most, és szabadon, súlyok nélkül élni sokkal-sokkal könnyebb így... Miért nem akartam eddig ezt?
   
    Kegyelem... Napról napra... A bilincs lekerül a kézről, pedig azt hittem, hogy szabad vagyok... A bilincs lekerül a kézről, a kezem pedig Krisztus kezébe kerül - fogom az Ő kezét, és hirtelen feltűnik: Valaki van mellettem, tart, hogy el ne bukjak. Mert megígérte, hogy velem van a világ végéig minden nap...