Ma délelőtt elmentünk a kisbuszért, amit erre a napra bérlünk, hogy kényelmesen, mindannyian elutazhassunk a két koncertre. Jó időt kaptunk mára, az utazással sem volt semmi gond, remekül éreztük magunkat. A közösség, a csapat-egység már-már fantasztikus. Remek társaság!
Délután három órára lett meghirdetve a Gospel koncert, a helyi református templomba, ahol szép számmal voltak jelen a helyi településről, és a környékről egyaránt. Nagyon kedves templom. Jó belépni, egyszerűen csak élvezni a békességet Isten házában. És, ami az én kis lelkemnek külön üdítő volt, az az, hogy a templomban ki van téve a magyar zászló, és bele van hímezve az alábbi mondat: Isten a mi reménységünk!
Az egyik zongoránkkal akadt némi probléma, így nem volt mit tenni, felváltva kellett játszanunk. Alapjában véve ez egy jó dolog, csupán vannak olyan hóbortjaim, hogy a saját hangszeremet illetően talán irigy vagyok… Na, egyszerűen nem szeretem kölcsönadni. Nyilván, tudtam, hogy jó kezekben van, hiszen Donát barátom kiváló zenész, csak még nem volt eddig ilyen helyzet… Hála Istennek, a problémák itt kimerültek, és a koncert fergeteges volt.
Ahogy hallgattam a dalokat, egyszerűen odaszögeztek a dallamok a padhoz. Akkora erővel jött át az evangélium, az Örömhír… Egészen fantasztikus volt. Legszívesebben felálltam volna ordítva, hogy még többet akarok Krisztusból. De még időben körbenéztem, így láthattam, hogy ez most épp nem lenne helyénvaló cselekedet.
Idősek és fiatalok… Férfiak, és hölgyek… Sokan, sokféle emberek voltak jelen a koncerten. Könnyben úszó szemeket, és Isten dicséretére az ég felé emelkedő kezeket láttunk a templomban, ahol reformátusok, katolikusok, és evangélikusok is helyet foglaltak.
Óriási áttörés volt számomra. Megtisztelő, hogy jelen lehetek ezekben a csodákban, amikor azt látom, hogy az egyházak közötti falak leomlanak. Olyannyira, hogy a helyi polgármester úr is részt vett a koncerten. Nem számított, hogy ki hova tartozik.
Nagy Istenem, ha nézem a világot… Ha Isten békéje lakja a szívemet… Olyan örömöt, mint a forrás… Hús-vér templom… Méltó vagy Te… Messze, fenn, egy hegyen… Szóltak a dalok egymás után, Isten jelenléte pedig kézzel foghatóvá vált egyik pillanatról a másikra. Önkéntelenül is együtt énekelt velünk az egész templom. Tapsoltak, és örültek a jelenlévők.
Ünnep volt ez a nap. Istent ünnepeltük. Együtt. Megszűnt az idő, hiszen egyszer csak azt vettük észre, hogy már fél öt van…
A koncert után a templom kertjében rengeteg finomsággal, süteménnyel és különleges sajtokkal vártak bennünket, illetve minden jelenlévőt. Sajnos nem volt túl sok időnk a beszélgetésre, hiszen hat órára már Ócsán kellett lennünk…
Ócsa – Isten parancsára a probléma el kell, hogy engedjen téged…
Mivel jó néhányan előre jelezték, hogy várják a bejegyzést, nagyon meg kell fontolnom, hogy mit írok. De mivel eddig sem köntörfalaztam, eztán sem fogok…
Gáz. Meghívnak egy elismert énekest és csapatát egy nyilvános, a városi művelődési központban tartandó estére, ahova nem csupán jól megrögzött templomba járókat várnak, hanem olyanokat is, akik esetleg kevésbé jártasak a Biblia, és a hit terén, úgymond, nem templomba járókat.
Egy egész tűrhető technikával vártak minket, de csak később derült ki, hogy kényszerből egy olyan fickót ültettek a keverőpulthoz, aki nem technikus. Szerintem nem is lesz, szegény. Nem ő tehet róla.
Amikor megérkeztünk, már éreztük, hogy megosztott a népes közönség, vagy nevezzük gyülekezetnek. Ami nem is baj, de az, hogy disztingválni sem tudnak néhányan… Sőt, ami a legnagyobb baj, hogy úgy tűnt, vannak, akik csak a „balhé” kedvéért jöttek el. Ezeket az „ugye, én megmondtam” kategóriába sorolom.
Egy ideig úgy gondoltam, hogy nem szabad az embereket bántani, és csak finoman szabad a tudtukra adni, ha valamit nem jól csinálnak. Mézes-mázosan, hiszen nem akarok én rosszat. Ez most is így van.
Ugyanakkor Krisztust nézve, azt látom, hogy Ő maga sem bánt kesztyűs kézzel a vallásos emberekkel, azokkal, akik a hagyományokat minden áron feljebb tartják Isten Igéjénél… Nem hasonlítom magamat Krisztushoz – még, mielőtt valaki ezen akadna fent.
Csak erőt merítek Belőle ahhoz, hogy normálisan meg tudjam írni, amit gondolok. Egy néhány sort már töröltem, és újra írtam – pedig, ilyet sem szoktam.
Szóval. Kortól és nemtől függetlenül, mégis elsősorban az idősebb korosztályra nézve igaz az, hogy a liturgia, és a vallásos hagyományok nagyon fontosak. Fontosabbak az igényeknél, a fiataloknál, fontosabbak annál, hogy egy, esetlegesen templomba nem járó ember jól érezze magát, ha mégis bemegy egy ilyen alkalomra. Az, hogy fogja magát és elmegy, a fejét rázva, az Istentiszteletről azért, mert nem azt kapja, amit vár… Nem baj. A lényeg, hogy a liturgia úgy történt, a lelkész úgy beszélt, ahogyan azt megszokták, megszoktuk…
Erre, jön egy könnyedebb, mondhatom azt, hogy vallásosságtól mentes(ebb) csapat, és az arcokra máris rá van írva minden. Az, hogy az ő régi himnuszaikat is énekeljük, az kedves próbálkozás, de mivel nem egy szál orgonával játsszuk ájtatos arcot vágva, máris azt jelenti: na, ezek meg minek jöttek. Remélem, besülnek. A tekintetek sokfelől ezt tükrözték… Aztán, amikor a technika is beadta a kulcsot, és az elektromos zongora elszállt – megcsinálni sem tudták… –, akkor érkeztünk a csúcsra!! Ahhh… Néhány másodperc helyett egy órás örömöt okozva minden kárörvendőnek… Lám, lám… éreztem, hogy valami nem stimmel velük…
Nem is stimmelt, mert folytattuk, acapella, és olykor egy basszusgitár kíséretében. Robi frenetikusan bánik a hangszerével, ilyet én még nem láttam soha! Becsülettel megtettük, amit a haza követelt! Az ilyen helyzetekben nehéz eldönteni, mi a jó. Mivel Szenczy Sándor prédikált, nyilván való volt, hogy sem őt, sem magunkat nem fogjuk kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy levonulunk a színpadról – bár, lehet, hogy ez lett volna a helyes.
Nem volt egyszerű ez az este.
Olykor elgondolkodom, hogy azok az emberek, akik tudják, hogy milyen irányvonalat képviselünk, mi a bánatnak jönnek el a koncertre, ha egyszer utálják a csapatot?! Ennyire ostobák, és ennyire vallásosak lennének sokan ebben az országban? Emberek (?!) kárörvendeni járnak a templomba?
Nem azzal van a baj, hogy a gyülekezetek, vagy az emberek konzervatívak! Azzal van a baj, hogy sokan közülük nem hajlandóak a változásra, a változtatásra! Az a baj, hogy Isten Igéjénél is fontosabbak az egyházi szabályzatok, és a megszokások. Addig, amíg a dob és az elektromos gitár az ördög hangszere jelzőt viseli, nem tudunk miről beszélni.
Nézve az estén résztvevő arcokat, könnyedén le lehetett olvasni a tekintetekből, hogy ki mit gondol. Sokan voltak, akik kárörvendően ültek – sőt, ki is vonultak (… no comment). Sokan voltak, akik őszinte csodálattal vették tudomásul, hogy a koncert folytatódik; mások boldogan súgtak össze, hogy milyen remek együttes, akik meg tudják oldani az ilyen helyzeteket. Mégis, a szomorú az, hogy a túlnyomó többség reakciója rossz. Mindenre, ami veszélyezteti a megszokott életüket, a megszokott liturgiát.
Azt gondolom, érdemes lenne átgondolni a jövőt… Nem nekünk. Kivételesen azt mondom, hogy jó az, amit, és ahogyan csináljuk. Mert van eredménye. Volt ezen az estén is! Hiszen volt, aki ezen az estén ismerte fel, hogy szüksége van Krisztusra! Ez pedig csoda!
A vallásos, begyöpösödött gondolkodású embereknek és vezetőknek kell sürgősen átértékelni a kialakult helyzetet. Sírás az van. Merthogy, üresek a templomok, kevés a fiatal… Nyilván. A vallásosság talán kihalóban van. Nem is kell megmenteni. Ezt nem. De változással, és változtatással még az ÉLET megmenekülhet.
Aki akar, úgyis talál rosszat – mindenben. Bennem is – nem is keveset. Ezen bejegyzés után pedig főleg! De, akkor is azt gondolom, itt az idő, hogy kinyissuk a szemünket, nem baj, ha hasít a fény, és fáj a szem, de ki kell nyitni a szemünket; fel kell állnunk, és meg kell látnunk, hogy mi az, amire igény és szükség van.
A világ sóvárogva várja, Isten fiainak megjelenését. Ez igaz. Ahogyan az is igaz, hogy a vallásos, képmutató, álszent embereket nem várja senki. Sőt!
Szenczy Sándor prédikációja ezen az estén felrázta az embereket – azokat, akik nyitottak voltak. Akiknek Isten a fontosabb, nem a megszokás. Sándor, Jónás esetét hozta példának. Isten parancsára, a cet kiköpte Jónást a szárazföldre, a Biblia leírása szerint.
Ha megtérünk Istenhez, akkor az Ő parancsára a probléma elenged bennünket. Tetszik a példa, és azt hiszem, érdemes megfontolni: megtérés után megoldás következik.
Lehet, hogy e bejegyzés nyomán nekem is lesz megtérni valóm – újra. De őszintén megmondom (vagyis leírom), hogy unom azt, hogy a magukat hívőnek nevező emberek sokkal sunyibbak, és gonoszabbak tudnak lenni, mint egy olyan ember, aki nem tartja magát jónak.
Ez a baj az egyházzal. Most pont a baptistákon csattan a véleményem. Attól még igaz lehet ez másokra is, bár tény, hogy mostanság rengeteg helyen járunk, és mindenhol nyitottságot tapasztalunk! Reformátusoknál és katolikusoknál egyaránt. Itt nem. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nincsenek nyitott emberek a baptista egyházban! Korántsem! Rengeteg embert ismerek és látok, akik éheznek az újra; akik akarják az újat! És sokat, akik semmit nem akarnak, csak azt, hogy mindenki lássa be: nekik van igazuk, mert a szabályzat az bizony fontos.
Fontos, hogy legyenek szabályok. Jézusnak is fontos volt. Éppen ezért zavarta ki az összes kufárt, és olyan embert a templomból, aki nem Isten imádására használta az Isten házát.
