Tegnap este a Nap utcában, a Baptista ifjúsági Istentiszteleten voltunk Bélával. Nagyon jó volt! A prédikációnál azt éreztem, ha még tovább tart ki kell mennem a teremből, mert már annyit kaptam, hogy nem tudom hova befogadni.
„Növekedés jellemben” címmel volt meghirdetve a téma. Rengeteg kiváló dolgot hallottam, mégis két dolog volt, ami igazán megfogott. Jézus másként alakít engem, mint az emberek. Más az, amikor embereknek akarok megfelelni, és ezáltal görcsössé válok, és más az, ha arra törekszem, hogy Istennek feleljek meg.
Krisztus, bizony, formálgatta a tanítványokat, azonban meghagyta az arcukat, és nem drehálta szét. Megmaradtak az alapvető tulajdonságaik. Ugyanez érvényes ma is. Isten nem egyenruhába öltözött, azonosan gondolkodó, bólogatójánosokat akar látni. Hanem engem akar látni. Úgy, ahogyan vagyok. Aztán majd Ő segít, ha valami nincsen rendben, de ez segítség nem öl meg, és nem halok bele az „átalakulásba”. Persze, hogy igyekszik az ember jó életet élni, „rendes embernek” lenni. Küzdök sok dologgal. De milyen jó tudni, hogy Valaki mellettem áll, és megsegít.
A másik dolog Krisztus kegyelme. Segít, hogy ha valami kissé fals, az a helyére kerüljön. Amolyan stúdiónál használatos „AutoTune” rendszer. A hamis hangot egyenessé teszi. Ha fölé énekelsz, lehúzza; ha alá énekelsz, felhúzza a megfelelő helyre.
Krisztus dettó. Ha kicsit „fölé lövök” valaminek, lehúz a jó szintre, hogy ott fejlődjek.
Mind a dicséret, mind a prédikáció felemelő volt. Istennel találkozhattunk. Nem mellékesen láttam egy-két ismerőst is a sorok között… :-)
Ma reggel, meglepően üdén ébredtem. De miért is ne így lenne? :-)
„Ébredj fel, te alvó, és támadj fel a halálból, s majd Krisztus fénye ragyog rád!” (Efézus 5/14). A ma reggeli ébredés valami hasonló volt. Gyönyörű, szikrázó napsütés már fél hatkor, és ettől más a reggel.
A tegnap esti prédikáción jár még az eszem. Hány és hány helyen kellett már valaki másnak megfelelni… Hányszor mondták: olvass Bibliát minden nap, akkor vagy jó keresztény. Csináld ezt, vagy azt, ennyi vagy annyi ideig és akkor vagy jó – voltaképpen akkor vagy jó, ha megfelelsz egy vezetőnek, egy főnöknek. Sok esetben ez az elvárás szöges ellentétben van azzal, amit Krisztus vár el tőlem. Hasonlítani Őhozzá… napról-napra, egyre jobban…
Sokszor vesztettem el már a fonalat azáltal, hogy másokat néztem; azt néztem, hogy mit várnak el tőlem – öltözékben, hozzáállásban, külsőségekben… Uhh… Ez pedig egyszerűen, és képletesen szólva, figyelve a fenti bibliai szakaszt, annyit eredményezett, hogy önmagamat kezdtem elveszíteni, és egyre mélyebben kezdtem aludni… Krisztus fénye pedig olyan, de olyan távolinak hatott, hogy lerajzolni sem lehet.
Felkelek, és kinyitom a szememet. Nem érdekel, hogy a fény hogyan hasít, esetleg még fáj is a szemem, nem érdekel! Ébredek, éledek, megkezdem a feltámadást! Mozdulok, és mozdulok, és mozdulok… addig, míg folyamatos mozgássá nem válik a kezdeti, talán röhejes „szárnynyitogatás”. És nem érdekel, hogy mit vár el a világ. Nem állok be a sorba sokadiknak abba a sorba, amiből egyszer már kimentett Krisztus!
Elég volt abból, hogy cselekvés, és valóban Isten keresése nélkül, látszat dolgokkal foglalkoztam!
Milyen sok éven keresztül görcsöltem a dicséret szolgálatban azon, hogy jó legyen. Hogy mindig mindenkinek megfeleljek, hogy mindenkinek a kis lelkét ápolgassam. Csak közben a lényeg, Isten szellemben és igazságban való őszinte imádata került ki a látótérből. Milyen sok időt fecséreltem el baromságokra! Te jó ég!
Aztán Isten, egy erőteljes váltással elkezdett fényt hozni rám. Más helyre vitt, más közösségbe; elkezdtem azt érezni, hogy Isten kíváncsi rám. Nem az érdekli, hogy milyen ügyesen tudok görcsölni azon, hogy másoknak megfeleljek. Elém tette a lehetőséget: rám szabott feladatot adott.
Élvezem. Mégis, sokszor esek bele abba a hibába, hogy másra nézek. A cselekvés nem pótolhatja Istent az életemben. Ha megyek is valahova, egy célom kell, hogy legyen: Isten imádata, és az, hogy ebbe bele tudjam „kapcsolni” azokat, akik ott vannak. Úgy, ahogyan én csinálom. Ahogyan Isten elvárja tőlem. Akár vehemensen, akár kevésbé lendületesen. Úgy, ahogyan vagyok.
Isten képes arra, hogy Fia fényét rám ragyogtassa. A fény, talán elsőre fájdalmas a szememnek, de egy biztos: a világosságban látok. Látok, és élek, és úgy támadhatok fel a halálomból, hogy közben a Mester meghagyja az arcomat.
Ébresztő! Hééé! Alvó! Mozdulj meg! Nyisd fel a szemed! Kezdj el feltámadni! Hiszen, van feltámadás! Az első húsvét hajnala óta van feltámadás! Nekem is, neked is.
„Ébredj fel, te alvó, és támadj fel a halálból, s majd Krisztus fénye ragyog rád!” (Efézus 5/14)
