Gabi tegnap este belázasodott, amíg gyüliben voltam. Mivel Kornélnak még folyik az orra és köhög kicsit, ők itthon maradtak.
Tegnap, csak egy picit szólaltam meg az alkalom végén – ritka az ilyen… –, mert olyan jó volt hallgatni az embereket, ahogyan beszélnek. Ilyenkor válik valósággá, hogy az Írás: „Mert azok Isten fiai, akiket Isten Szelleme irányít”. Egy az Isten, egy a Lélek. Ugyanaz az Isten vezet mindannyiunkat. Amikor pedig mind elmondjuk a magunk életében megtörtént, megélt eseményeket, akkor derül csak ki igazán, hogy Isten bizony mindenkihez tud szólni, aki keresi Őt, nem csupán egy emberhez… aki majd elmondja a frankót, és a „nép” pedig bólogat gondolkodás nélkül…
Rendkívüli dolognak tartom, hogy nem lebutított emberek ülnek a gyüliben, akik bólogatnak mindenre, amit egy lelkésznek látszó személy mond, bármiről legyen is szó. Nem. Gondolkodó, Istent kereső emberek közössége a mienk. Szerintem ez ritka – sajnálatos módon –, bár remélem, egyre gyakoribb lesz az ilyen jellegű közösség.
Amolyan piknik volt a tegnapi gyüli alkalom. Az emberek elmondták, amit megélnek a mindennapokban, ahogyan éppen jó, vagy nehezebb időket megélve, mégis Istenben bízva, és Őt keresve léteznek.
Isten pedig nem hagyja válasz nélkül az őszinte szívet, hogyha az Őfelé fordul.
Ma Gabi elment az édesanyjához, valami karácsonyi rendezvényre. Én még korábban bevállaltam, hogy itthon maradok Kornéllal, és majd elviszem sétálni, és inkább időt töltök vele, úgyis elég keveset láttam mostanában.
Gabi nincs túl jól, de mégis elment, bár nem örülök neki.
Az elmúlt napokban nagyon erősen a szívembe jött a gondolat, ahogy milyen fontos is az egymásért való imádkozás. Gabival éppen ezért minden este imádkozunk néhány emberért, akikről tudjuk, hogy gondjaik vannak. Persze, amiben tudunk, igyekszünk majd segíteni is nekik.
Amióta édesapa lettem, megéreztem, mennyire csodás dolog gondoskodni valakiről… igaz, nagy felelősség, és nem mindig könnyű, de csodás dolog.
Azóta, mióta Kornél megszületett – már egy éve – Neki köszönhetően azt is tudom, hogy a másokért való imádkozás is egyfajta gondoskodás, és fontos dolog.
Ma pihenés van, közben pedig bőven van időm végiggondolni azt a sok-sok dolgot, és csodát, amiért hálás lehetek Istennek; van időm imádkozni másokért.
Tegnap gyüliben egy barátom azt mondta, szerinte alapvető bajunk, hogy nem jó szemszögből nézzük az életet; hiszen oly sok dolog van, amiért hálásak lehetünk/lehetnénk, mégis sokszor arra nézünk, ami rossz, vagy kevésbé jó.
Elfelejtjük Isten csodáit… ez pedig hiba.
Rám mindenképpen igaz ez a megállapítás, ezen igyekszem változtatni.
Igazán szeretnék hálás lenni, mert magam is tudom, hogy van miért! Felsorolni sem biztos, hogy tudom, olyan sok dologért lehetnék – kellene hogy legyek – hálás.
