Előzetesen annyit, hogy a rendezvény, számomra legjobb dolga az volt, hogy Kornél megállás nélkül mindenkire mosolygott, sikongatott – nagyon jó gyermek! Valóban Isten áldása. Tényleg nagyon ritkán nyűgös!
Lehet, hogy mások másként élték meg a napot, ezért, kizárólag a saját szemszögemet tudom elmondani:
Amikor megérkeztünk, Reggel kiderült, hogy totális káosz van mindenben, háromnegyed kilenckor még el sem kezdtük a beállást; totális fegyelmezetlenség uralkodott az egész csapaton – következmények nélkül; és kiderült, hogy nem kell dobolnom – de, mivel kevés az énekes, álljak be – végül is, legalább volt mit csinálnom. Mondván, két blokk lesz, az egyikben egy másik fiatal srác dobol, a másikban majd én. A túlszervezett, és mindenféle rugalmasságot, de még – számomra – az igazi örömöt, és életet is nélkülöző program odáig fajult, hogy amikor a második blokkhoz érkeztünk, ahol végre doboltam volna, egy – azaz 1 darab – dal „fért bele az időbe”. Az egyáltalán nem volt probléma, hogy előtte megszakítás nélkül 2 és fél órát kellett végigülnie a népnek, és végighallgatni az előadásokat, közte olyan fontos információkkal, mint például: Trianon idején X darab baptista volt hazánkban, de 50 évvel később már X+Y darab baptista… még jó, hogy nem az egyházi hovatartozástól függ az ember üdvössége…
Nem mellékesen Új gyülekezetek találkozója volt a tegnapi, a résztvevők átlagéletkora körülbelül 60 évre volt tehető; a fiatal hölgyek és urak jó része pedig slampos, magára semmit sem adó egyénekből állt – de ez pusztán az én véleményem, minden bizonnyal másnak felüdítő volt a tegnapi nap… a program szerint egyébként délután egy debreceni zenei csoport is szolgált, a kiírás szerint 20 percet kaptak. Nem tudom, hogyan alakult végül, mert a délelőtti rész után hazajöttünk – Kornél még nem bírja az egésznapos baptizmust, én pedig már nem bírom… legalábbis az ilyet nem…
Délután Dédi mamámat meglátogattuk az idősek otthonában. 94 éves volt májusban, és eddig még nem volt lehetőségünk Kornéllal együtt meglátogatni őt, most megtettük.
Megható, és felemelő volt látni, ahogy a Nagyikám elsírja magát, és önkéntelenül is imádkozni kezdett. Azt mondta: „Köszönöm neked, Istenem, hogy adtál még annyi látást, hogy megláthassam az én drága ükunokámat”. Épp csak azt nem tette hozzá, hogy „mostmár hazamehetek”…
Kornél még nem látta őt, most találkoztak először. Mami nagyon le van fogyva, és valóban nagyon idős már; Kornél végig mosolygott és kacagott rá. Mamiból még most is áradt a szeretet. Odaadtuk neki, hogy az ölében megfogja kicsit Kornélt, el sem lehet mondani, mennyire meghatódott. Mi is.
Búcsúzóul még egy kis ajándékot is kaptunk tőle; majd újra elmesélte, hogy a „kis Balázska” 5 évesen felszökött Budapesten a szárnyashajóra, és csak az utolsó pillanatban tudtak leszedni a hajóról. A történetet legalább 130 alkalommal hallottuk már… :-)
A legvégén, Mami rám nézett, és amikor már azt hittem, megúszom, előállt a mindig „hálás” témával: Balázskám, nagyon vékony vagy. Gabihoz fordult és azt mondta: „Hizlald fel ezt a fiút, olyan vékony”. Hm… mondták már, hogy állat vagyok, de most tényleg úgy éreztem magam, mint a vágóhídra szánt marha, a szemlén. :-)
Este apuék kijöttek még hozzánk, nagyon jó volt együtt lenni velük, lementünk az Óvárosba egy kis nassolásra, Gyros-t enni, és meginni egy sört.
