Ma délután össznépi banzáj lesz nálunk, beindítjuk a banzájt, de remélem, a ház nem fog szétesni :-)
Még ma is a pénteki gyüli alkalmon járnak a gondolataim. Pénteken, bár nagyon izgatottan vártam az estét, valahogy mégsem éreztem magamat olyan hűde nagyon jó passzban; Isten remekül látja a helyzeteket, mert, amikor az egyik szolgáló kevésbé eredményes, a másik szolgáló képes Istentől frissességet, és látást venni. Így volt ez most is; csak azt éreztem, hogy valahogy nem tudtunk igazán a gyülivel együtt mozdulni, kissé talán „előre rohant a csapat”; a pásztorunk pedig megérezte, mi a helyes, és azt, amit én csak kapizsgáltam, ő konkrétan meg tudta fogni, és a dicséretből hihetetlen közös imádat kerekedett.
Gondolkodtam mostanában, ahogyan egyre közeledik a dicsőítő szeminárium első alkalma, hogy vajon valóban Isteni indítottságom van ennek a vezetésére, és szervezésére, vagy csupán én magam szeretném ezt az egészet. Belül meg vagyok győződve arról, hogy Istentől van az indulat bennem erre, azonban, úgy látszik a kétségek már csak olyanok, hogy vissza-, visszatérnek, és újra bepróbálkoznak. Na, Isten Igéje ilyenkor szokott egyenesen a dolgok közepébe belehatni.
A Tesszalonikai levelet olvasom éppen, amiben a következő ragadta meg a figyelmemet: „Azt kérem, hogy Isten hatalma által teljesen véghez tudjátok vinni mindazt, amit jósága meg akar tenni rajtatok keresztül. Igen, mindazt, amire a hitetek indít benneteket. Azért imádkozom, hogy Urunk, Jézus legyen még dicsőségesebb bennetek és általatok” (2. Tessz. 1/11-12).
„…Mindazt, amire a hitetek indít benneteket…” – lenyűgöz Isten kegyelme, és az, hogy teljesen mindegy, hogy a sorban eltervezett következő részt olvasom a Bibliából, vagy találomra nyitom fel valahol, minden esetben szól hozzám. Isten bizonyít, és valósággá válik, hogy a „betű öl, a szellem pedig, megelevenít” (2. Korinthus 3/6). „Amikor azonban eljön az Igazság Szelleme, elvezet majd titeket a teljes igazságra” (János 16/13). Istennek hála, hogy napról napra megtapasztalhatom, hogy az Ő Szent Szelleme megeleveníti az Igét számomra, és vezet a teljes igazság felé – az Atya Isten megismerésébe.
Ezek azok a pillanatok, amelyekre azt mondom, hogy érdemes élni; érdemes, mert Isten egyszerűen kinyilatkoztatja azt, amit szeretne. Tudja, ha kétségeim vagy félelmeim vannak, és mindenféle hatalmas, mennyei szózat nélkül, „csupán” odajön hozzám, leül a zongorám mellé, miközben játszom, vagy leül mellém, amíg a Bibliát olvasom, és imádkozom, aztán elkezd beszélgetni velem, és rámutat olyan „apróságokra” az Igében, amik megváltoztatják a gondolkodásomat, és helyre teszik az értékrendemet, és a félelmeket eloszlatják.
Valóban csodálattal állok Isten fensége előtt; szentsége istenfélelemre tanít, és nem tudok mást tenni, csak maszlagok nélkül, úgy, amilyen én vagyok, olykor ordítva és ugrálva, máskor pedig megkönnyezve Isten kegyelmét, csak áldani, imádni, és magasztalni tudom az én Mennyei Atyámat, amiért valóban Atyámmá lett. Egyszerűen elképesztő Isten szeretete.
