Izgalmas napok vannak mögöttünk, még izgalmasabbak előttünk... Hétfőn hajnalban, 3.40 órakor, miután már több órája folyamatos fájásai voltak Gabinak, irány a kórház. Apuék átjöttek, addig aludtak még, és vigyáztak Kornélra. Az orvosok nagyon kedvesek és rendesek voltak. Hazaküldtek, igaz, akár egy óra múlva lehet, hogy vissza kell jönnünk, de jobb a kismamának, ha addig is otthon van – mondták. Hazajöttünk. Azóta is itthon vagyunk, eltelt majd' 4 nap, és a fájások megszűntek. Elképesztő.
Közeledik a vasárnapi Soul & Gospel fesztivál, aminek a különös, pikáns ízét az adja meg, hogy még nem született meg a kisbabánk, és pont vasárnapra vagyunk kiírva. Érdekes, no. :-)
Hétfőn reggel, miután hazaértünk a kórházból, Anyuék elvitték Kornélt, hogy ha bármikor menni kell, akkor tudjunk azonnal indulni a szülészetre. Szerdán este hozták haza Kornélt szüleim, mert még mindig semmi...
A két, egyedül töltött napot kihasználva, miután hazaértem a munkából, elmentünk kicsit sétálni. Olyan helyekre mentünk, ahol még nem jártunk. Lent, a Duna partján is sokfelé bóklásztunk, és kimentünk a városból is. Találtunk egy remek kis dombot, amiről a kilátás egészen elképesztő volt.
Lenéztem erről a dombról, és egész Szentendre a „lábaim előtt hevert”, elláttunk egészen Dunakeszi és Budapest irányába is. Frenetikus látvány. Akaratlanul is dúdolni kezdtem azt a csodálatos dalt, ami szívem egyik legkedvesebbike lett: „Nagy Istenem, ha nézem a világot, mit alkotott, Te szent <legyen> szavad”. Nem jutott más eszembe, egyszerűen csodálatos látvány volt.
Ahogy kiszakadtunk a szokásos mindennapi kerékvágásból, hirtelen más, értékes dolgokra lettem figyelmes. Az együtt töltött órák, a séták, a beszélgetések; az a csodás látvány, ami mind azt mutatta: Isten jó; a csodás hegyek, erdők, városok látványa... Válság?! Az meg mi?! A természet nem mutatta legkisebb jelét sem annak, hogy valami nem stimmel ezzel a világgal – válság ide, vagy oda. Egyszerűen szép.
A ragyogó naplemente, ahogyan a napsugarak még egyszer végigsimítják a fákat, domboldalakat, és a mi arcunkat is, nagyon kellemes volt.
„Az Úrhoz folyamodtam, és meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.
Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul arcuk. Kiáltott a nyomorult, az Úr meghallgatta és minden bajából kiszabadította” (Zsoltár 34/5-7).
