Ma reggel sikeresen elfelejtettem, hogy munkanapról van szó, tehát nem a hétvégi menetrend szerint megy a közlekedés… jó nagy rohanás a végére, de azért sikerült beérni a munkahelyre. A mai napon túl, még 3 napom van.

            Gyakorlatilag sokkhatás, és pfff… szavakat nem találok a kialakult helyzetre. Mindenféle ok nélkül, tegnap jelezte a tulajdonos, hogy nincs szerződés-hosszabbítás.
            Érzelmek, és gondolatok kavalkádja, gyakorlatilag pofára esés… Nem találok szavakat.

 
            Hirtelen nehezedett rám minden. Azt hiszem, erre mondják, hogy kihúzzák az ember lába alól a talajt. Mindenféle előjel nélkül, eddigi elégedettségi mutatóim is igen jók voltak, tehát egy újabb ideológia-váltás következett; megmagyarázhatatlan.
            Este alig vártam, hogy gyülibe menjünk végre, Isten házában a megnyugvásnak is helye van.

 
        Néhány hete volt egy különleges szombat délutáni gyüli alkalmunk, és akkor volt egy fura érzésem, amit elhesegettem, de tegnap Gabinak elmondtam. Isten bizony, azt hallottam a fülemben aznap délután: akkor is ismét elkötelezed magad Istennek, ha megint bajba kerülsz? Azt válaszoltam: igen. Aztán túl is léptem ezen, nem foglalkoztam vele. Annyira elképzelhetetlennek tűnt a helyzet.

 
            Tegnap este, a gyülekezetben olyan érdekes dolog történt. A tegnapi alkalom értem, és értünk volt. A családomért. Pedig csak a szűk család tud a dolgainkról, tehát mégcsak a többiek manipulálása sem jöhet szóba.

            Mindegy, hogy ki szólalt meg, minden szavával olyat mondott, ami nekem, nekünk szólt. Hirtelen megéreztem, hogy Isten még mindig tud rólam. Nem felejtett el, és nem hagyott el. Tehát, felfelé kell néznem, és „segítenem” Istennek azzal, hogy nem lefelé nézek, és nem szomorkodok, hanem arra nézek, aminek van értelme.
            A fény felé…. Tudom, és hiszem, hogy Isten megsegít, ahogyan tette eddig is. Egyébként, ha már oly sokszor megsegített, nem hinném, hogy most ne tudna segíteni.

            A döntésem végleges: Istennel élek tovább. A panaszáradatot, és a félelmet lerázom magamról, és Istenre nézve, hálát adok Neki azért, amim van, azért, amit eddig tett, és tudom, hogy a „reménység nem szégyenít meg”, „mert tudom, kiben hiszek”.
         Mellékesen, lassan tényleg jogosan nézhet hülyének bárki, hogy még mindig a valláshoz menekülök, önmagam igazolására, és megnyugtatására. Helyesbítek: a valláson túlra menekülök. Az Élő Istenhez, nem igazolásra, hanem mert Tőle van az életem, és Tőle jön a segítség is.