A dicséret szolgálatát sok helyen rendkívül fontosnak tartják, mégsem kap megfelelő hangsúlyt, és mégsincsen megfelelő komolysággal kezelve. Mondom, nem mindenhol, de sok helyen.
A dicsőítő csoportunk tagjait nagyon keményen fogom, fogjuk, mert van két alapvető dolog, amelyeknek további sok-sok alapvető dolog is a következménye. Add1: fizikális szinten: fegyelem, odaszánás; Add2: szellemi szinten fegyelem, odaszánás.
Egyik sem nagyobb, vagy fontosabb a másiknál, véleményem szerint. Ha fizikálisan nem fegyelmezett egy szolgáló, és nem tanulja a hangszeres játékot, és nem gyakorol, akkor hiába van dicsőítő szíve – álljon be egy imacsoportba, és szolgáljon ott. Hiába szeretne valaki zongorázni, ha nem tud játszani azon a hangszeren.
Ha szellemileg nem vagyunk odaszántak, nem vagyunk az Élő Istennel állandó kapcsolatban, ha nem igyekszünk imádó életet élni, akkor pedig, lehet bármilyen profi a zenénk, élettelen lesz, és nem fog áttörést hozni – legfeljebb egy remek, emocionális élményt fog nyújtani az embereknek – azzal pedig, semmire sem mennek hosszútávon.
A fegyelem, és a következmények hiánya miatt tart ma hazánkban a keresztény zene, és a dicséret szintje ott, ahol. Semmi másról nem szól sokfelé, csak arról, hogy legyen minél nagyobb zenekar a színpadon, mert az látványos – de nincsen mögötte valódi tartalom, sem zenei, sem szellemi szinten, magyarán, ami az Egyházban zajlik, azt úgy nevezik: kucsizás!
Ez pedig elszomorító, és vérlázító is! Istennek, a Mindenható Úrnak szolgálunk – elvileg –, és színvonaltalan, szellemi háttérrel alig-alig bíró, ÉLET- hiányos szolgálatok sorát nyújtjuk át annak az Istennek, aki megmentett bennünket – mint valami hűdejó, és nagyszerű áldozatot. Isten kegyelme az, hogy a nem megfelelő hozzáállás miatt még mindig szolgálhatunk Neki.
Mi, a dicsőítő csapatunkban lefektettünk alapvető szabályokat. Szellemi szinten: Istennel való kapcsolat; imádó életmódra való törekvés; imádkozás; egymás terheinek viselése; hálaadó szív kimunkálása; elvárás nélküli dicséret, hálaáldozat Istennek; odaszánás; minden Istentiszteletre felkészülten való megérkezés. Fizikálisan: gyakorlás, odaszánás az időnkből, energiánkból; próbákon való aktív részvétel, és a próbákra való felkészülés, dalok megtanulása, szólamok megtanulása; minőségre való törekvés.
Bármekkora is egy csapat, azt gondolom, Istennek nem lehet gagyit adni, ezért is vagyok feldúlva, és felháborodva azon, hogy totális kucsizás folyik néhány helyen. A csapat létszámától függetlenül a maximumra kell törekedni – az adott helyzetből és lehetőségekből kell a maximumot kihozni! A Bibliában láthatjuk azt, hogy miért kell nekünk is a tökéletességre törekedni. Csak tiszta szívvel, és a lehető legjobbat nyújtva lehet Isten Szentéjébe lépni, másképpen nem megy!
Ha nem is tudunk mindig tökéletesen felkészülni egy-egy alkalomra, legalább a hozzáállásunk legyen meg arra nézve, hogy letisztázzuk a dolgainkat Istennel és egymással, és úgy álljunk ki szolgálni. Ha valaki nem áll készen a szolgálatra – ami megeshet, mert emberek vagyunk; nem kövezzük meg egyik ilyen embert sem, sőt! Díjazom, mert bevallja –, akkor az illető nem szolgál azon a napon.
Sok helyen nem számít a késés, a gyakorlás kimaradása, a tudás hiánya, vagy éppen a bűntelenségre való törekvés, vagy az illető szellemi életminősége. Határozatlan, következetlen vezetők vannak csapatok vezetőjeként megjelölve, és csodálkozunk, hogy nincsen előrelépés. Persze, hogy nincsen! Mert nincsen megfelelő odaszánás és elkötelezettség az Isten szolgálatára! Ma a világban nem is dívik elkötelezni magunkat semmire sem, de Istennek nem lehet másként szolgálni, csakis komolyan és odaszántan! A szolgálókat a gyülekezetben figyelemmel kísérik az emberek – ha azt látják, hogy a szolgálók komolytalanok, késnek, felkészületlenek, fegyelmezetlenek, odaszánás és elkötelezettség nélkül szolgálnak, akkor ők sem fognak törekedni az Istennel való szorosabb együttműködésre.
Az, hogy sok dicsőítő csapatban nincsenek következményei a késéseknek, és a nem gyakorlásnak, egy dolgot eredményez: közömbösséget! Ez pedig a legrosszabb, mert langyosnak lenni a legrosszabb dolog, hiszen, a Biblia is azt írja: a langyosat az Úr is kiköpi a szájából!
Emberek, akik szeretik Istent, és szeretnének szolgálni, egyszerűen közömbössé váltak/válnak a szolgálatban! Igenis, szükség van a határozott, szeretetteljes vezetőkre és vezetésre. Vezető nélkül elvész a nép – írja a Példabeszédek könyve.
Azok, akik szolgálnak – maradok a kaptafánál, tehát a dicsőítő csoportoknál –, nem tehetik meg, hogy linkek, fegyelmezetlenek, és nemtörődöm módon élnek, szolgálnak. Aki mégis megteszi, előbb-utóbb lemorzsolódik.
Vannak összevont csapatok, akik sokféle gyüliből, az országban sokféle helyről jönnek össze közösen szolgálni. Az ilyen csapatokban főleg fontos a fegyelem, a pontosság, az odaszánás, és bizonyos szabályok betartása – hiszen egy ritkán összejáró csapatnak az összeszokottság is gondot okoz, nem beszélve a különféle hátterekről, és arról, hogy a dicséret más-más szintjén állnak emberek. Akinek gondot okoz a szolgálat, mert messze van, vagy lusta, vagy nem szeretné komolyan elkötelezni magát Isten szolgálatára, az ne csinálja!
Egy állandó csapat, aki hetente szolgál a gyüliben valamivel könnyebb helyzetben van – ezen a téren, de fegyelem és tartás nélkül itt is megáll az Élet. Véleményem szerint, Isten kizárólag akkor képes munkálkodni rajtunk keresztül, ha mi magunk, nem egyhelyben állunk, hanem folyamatosan lépünk előre a hitben, és az Isten imádatában. Ha megállunk, akkor beposhadunk, és Isten tovább fog lépni mellettünk. Egy ilyen, állandó csapatnál sem lehet, kizárólag elkötelezetten szolgálni.
Iszonyatos módon feldúlt lettem, mert a fentebb leírtakat tapasztalom, és hallom több felől is, ez pedig, véleményem szerint elfogadhatatlan.
Mindenhol azt hajtogatjuk, hajtogatják, hogy a dicséret meg kell, hogy újuljon, és a dicséret leomlott sátorát Isten újra fel fogja építeni. Ez szép és jó, de ehhez tenni is kell! Hinni lehet ebben az ígéretben, de a hite tettek nélkül halott!
Addig, amíg a dicséret csapatok vezetői nem kötelezik el magukat, nem állnak a sarkukra, és nem kezdik Istent új módon – szívből – keresni, addig nem lehet előrelépést várni, mert a vezetőktől látottakat fogják tenni a csapa tagjai is. Az odaszánt, és elszánt Istenkereső ember, aki törekszik az imádat mélységére – stílustól függetlenül – az az ember az egyedüli, akin keresztül képes az Isten megújulása betörni a dicsőítő csapat tagjainak életébe, a környezetébe, a családjába, a gyüli vezetőibe! Az Isten iránti elkötelezettség hatással van a környezetünkre! Mert látszódik, ha valaki kapcsolatban van Istennel! Az ilyen embert keresi a többi ember, akaratlanul is! Az ilyen emberen keresztül képes Isten ébredést hozni családokra, gyülekezetekre, dicsőítő csapatokra, és megtérést hozni emberek, városok életébe.
Ehhez azonban nincs más megoldás, lépni kell. Oda kell szánnia magát, elsősorban minden dicséretvezetőnek, és szolgálónak arra, hogy határozott legyen, keresse Istent minden nap! Nem dogmák, trendek, megszokások és emberi elvárások szerint, hanem szívből, Isten elvárása szerint, mert eljött az idő, hogy a nép, ne csak szájával legyen közel Istenhez, hanem a szívével is!
A dicsőítő csapatunkban – nem megdicsőítve a tagokat, hanem kizárólagosan Istennek hálát adva, írom le az Úr kegyelmét, és munkáját – elkezdődött egy megújulás. Ezt gondoltam februárban. Azonban azt kell látnom, hogy egy új életforma vette kezdetét csapatunkban, aminek következménye, hogy állandó megújulásban élünk, és szolgálunk. Úgy szolgálhatunk, hogy minden pénteken Isten újabb csodájának és mélységének vagyunk a részesei.
Januárban, miután Istennek ígéretet tettem arra, hogy keresni fogom Őt, és imádatának mélységét; a csapattal is leültem beszélni. Megígértem nekik is, hogy Istent fogom keresni, azt, hogy Ő mit akar, és nem az emberi elvárásoknak való megfelelés lesz a célom; megígértem, hogy határozottan fogom továbbvezetni a csapatot, Isten útján, azon az úton, amit Ő kijelöl számunkra.
Cserébe odaszánást, és Isten teljes szívvel való keresését kértem. A csapat beleegyezett, és velem jöttek a továbbiakban, elvárás nélkül hálát és imádatot adni Istennek!
Isten pedig azt bizonyította be, hogy a fegyelem, és az elkötelezettség fontos Neki. Miután konkrétan kimondtuk, hogy mi ettől a perctől Istent szolgáljuk, Őt keressük, és azt akarjuk, hogy az Ő akarata valósuljon meg bennünk, és a szolgálatunkon keresztül is – Isten tétovázás nélkül előrelépést adott.
Nem vagyunk többen a zenekarban, mint januárban – sőt. De a szívünk vágya, hogy imádjuk Istent, megsokszorozódott; az odaszánás eredménye az lett, hogy csapatunkban kivétel nélkül, mindenkiben Isten megújító kegyelme kezdett működni, és működik ma is (annál, aki él ezzel az Istentől kapott lehetősséggel, aki nem lép tovább a következő lépcsőfokra, az lemarad); emberek élete állt helyre; és a gyülekezet is „feltámadt” – közös imádat van az istentiszteleteinken, Isten valóságosan létezik, és munkálkodik közöttünk. A szolgálók – nemcsak dicséretben szolgálók – odaszánása is elengedhetetlen! Aki csak szolgál a gyülekezetben, fontos, hogy elkötelezetten tegye!
Az odaszánásunk következménye lett, hogy gondok sokasága támadt ránk, legyen munkahelyi probléma, anyagi probléma, egészségi gond, családban támadt feszültségek, vagy bármi más – azonban ezen keresztül is Isten győzelme lett nyilvánvaló.
Odaszánásunk következtében új dalokat tudunk írni, tudunk közösen dicsőíteni, imádkozni, tudunk együtt nevetni, marháskodni, és, ami a legfontosabb, Isten tud bennünket használni, és az odaszánásunkon keresztül Isten győztesekké tesz bennünket!
Igen, tudom. Hosszú lett a bejegyzés, és talán egyeseket sért is, de nem baj. Amikor Isten azt kérte tőlem, hogy lépjek tovább, mert szeretne nagyobb dolgokban használni, én is megsértődtem, mert sok dolgot kellett másképp csinálnom, sok dolgot kellett „eldobnom”. Azonban, hittem, és ma is hiszek Neki. Megléptem a lépést, és Isten is meglépte, amit megígért. Folyamatosan önti ránk áldását, és folyamatosan adja a megújulást az életünkbe.
Mi pedig nem adjuk lejjebb, sőt! Egyre többet akarunk adni Istennek, egyre jobban ragaszkodunk Hozzá, és egyre több időt igyekszünk Vele tölteni.
Bárcsak sokfelé tudnánk jó példa lenni, leszámítva a felháborodásomat, és bárcsak tudnánk segíteni másoknak e téren.
