Az utóbbi 9 hónapban kommunikációs káosz áldozata lettem magam is. Lettünk mi. Nem is gondoltam volna, hiszen akkora dumás vagyok. A lényeg: azt hittem, ott tartunk, ahol a part szakad. S végre eljutottunk oda, hogy rendben, akkor beszéljünk. Ezt kellett volna 9 hónappal ezelőtt is. Az én szerelmetes oldalbordám már mióta mondja. Tudom róla, hogy nagyszerű nő, és rendkívül bölcs, mégsem hallgattam rá. Utólag már könnyen okoskodok.
Egyszer és mindenkorra kibeszéltük a kapcsolatunkat azzal, akivel gondunk volt. S ahogy beszélgettünk, elkezdett letisztulni a kép, hogy itt nem szándékosságról, nem egymás iránt érzett antipátiáról van szó – apró, kis piszlicsáré „szir-szar” dolgon csúszott el a dolog. Azt hiszem, hogy sikerült letisztáznunk, és megmenteni a dolgot.
Tanulság: kommunikáció. Ha bármi, lehet az alig észrevehető kétség, vagy félreértésre okot adó bármilyen apró kis dolog is van, azonnal beszélni kell róla. Azonnal le kell tisztázni – mindenkivel. Nem várhatunk arra, hogy majd megoldódik, mert nem oldódik meg.
Szeretem a gyülit, ahova járok. Régen írtam róla. S tegnap este – ilyen is régen volt már –, azt hittem az első dalnál, hogy a Mennyben járok. Kis híján extázis. Nem akartam elhinni, hogy itt a vég. Merthogy, közben ilyen gondolatok forogtak bennem. Konkrét dolgokkal a szívemben mentem este gyülekezetbe. Senkivel nem beszéltem, aki befolyással lehetett volna rám. Viszont Valaki, aki ellát a szívem legmélyére is, újra szólt hozzám. Kedvesen, szelíden. És hirtelen minden sérelmem, legyen az vélt, vagy valós, értelmét vesztette.
Szeretem a közösséget, ahova járok. S tegnap este, olyan hihetetlenül közel jött hozzám Ő, hogy azt feldolgozni is nehéz volt. Jött, látott, és úgy döntött, marad.
Mint a sasmadár, aki kiáll a szikla tetején lévő fészkének a szélére, és átmozgatja a szárnyait, készülve arra, hogy szálljon – ameddig a szem ellát –, így éreztem magamat tegnap este. Szárnyalásra készen. De visszatartottak dolgok. Zsákkal a hátamon nem tudok rendesen szállni. Ezt a zsákot tegnap végül sikerült letennem.
Az Istentisztelet annyira erős volt, és annyira mélyen felszántotta a szívemet, a lelkemet, és a gondolataimat is, hogy régen tapasztaltam már ilyet!
Békében menni haza, és végre jól aludni. Tisztán, őszinte megpihenéssel. Hosszú idő után újra. Most néhány hét „pihenés” következik. Nyugodtan, békésen.
Megkeresem, pontosan hol van az utam, s melyik kapun kell átmennem, hogy „a következő szintre” léphessek.
