Szombaton reggel, helyi idő szerint 7 órakor (tehát rendes, magyar idő szerint 6 (!!!) órakor) reggelihez készülődtünk. A panzió, ahol a szállásunk volt, nekem személy szerint tetszett. Gáborral voltam egy szobában, azt hiszem, a hétvége egyik legnagyszerűbb pillanata az volt, amikor a Carton Network-öt sikerült megtalálnunk a TV-ben, és románul nézhettük… a csütörtöki UEFA kupa találkozók egyikének összefoglalója már valódi kikapcsolódás volt. :-)
Ez a banda teljesen „állat”. Mégis, amikor kell, akkor egy pillanat alatt odaszánt, eltökélt Istent kereső csapattá formálódik.
Reggeli után elmentünk a koncert helyszínére, ahol az egész technikát bepakoltuk, bekötöttük, felállítottuk, és összeszereltük, majd jött a beállás, egy gyors szendvicses ebéd, és irány vissza a szállásra, hogy pihenjünk. Körülbelül 3 óránk volt pihenni, ez arra teljesen elegendő volt, hogy a gyógymatrac hiányában ágyként szolgáló fekhelyen a derekamat kicsit ellazítsam, és még egy aszpirin kíséretében egy nagyon jót beszélgessek Gáborral.
Magam is meg voltam lepődve, hogy egyáltalán nem ökörködtünk ezen idő alatt, hanem egy rendkívüli beszélgetés részesei voltunk. Jó dolog egy csapatnak lenni, segíteni a másiknak, ha nehézségei vannak, egyáltalán meghallgatni egymást, vagy „átvenni” a teherből, amit tudunk. Mindketten elmondtunk egymásnak a mostanában megélt jó és kevésbé jó dolgainkat, és már ekkor azt éreztem, hogy Isten ott van velünk a szobában. Ahogyan Róla beszéltünk, ahogyan egyszerűen kifejeztük azt, hogy szeretnénk Belőle még többet, és a terveinket, álmainkat szőttük, egyszerűen velünk volt.
Ekkor történt az egyik legnagyobb csoda a hétvégén – számomra legalábbis. Elkezdtünk imádkozni Istenhez, és hirtelen, a baromkodó, „mindenre elszánt, rosszcsont” csapat egy dicséret csapattá változott, őszinte, nyitott lelkű emberek közösségévé, akik keresték Istent, Ő pedig hagyta, hadd találjunk rá. Olyan hihetetlen volt megélni az Istennel való igazi találkozást!
És Isten egyszerűen csak szólt hozzánk. A levegőben volt valami igazi vibrálás, amit nem lehetett nem észrevenni.
Olyan sokfélék vagyunk. Ez a csapat, a technikusokkal együtt, most 12 főt számlál. 12 egészen különféle ember; van köztünk ex-drogos, és ex öngyilkos-jelölt; sok csalódást és sok örömöt megélt ember, zárkózott, és rendkívül nyílt jellemű ember; sértődékeny, és kevésbé sértődékeny is; maximalista, és kevésbé precíz ember is.
Isten mégis képes bennünket eggyé tenni. Az imádkozást igen nehéz volt abbahagyni, de indulnunk kellett a koncert helyszínre; érkezésünkkor kiderült, hogy fél nyolc helyett negyed kilencre tehető a kezdés, a csúszás miatt. Sok fellépő volt előttünk, így ez érthető, végül fél kilenc előtt pár perccel kezdődött a koncert.
Hat órakor már teljesen teltház volt, ami körülbelül 700 embert jelent; a főszervező odajött, és azt mondta, hogy úgy néz ki, hogy a mi koncertünkre még egy kicsivel több ember lesz, mert jön pár busz Nagyváradról is…
És jöttek a buszok… dugig telt a terem a koncertre. Igen, koncertre, amit én magam nem szeretek, de Isten képes a koncertet is dicséretté változtatni, ezzel a reménnyel jöttem ezen az estén is ki a színpadra.
Mivel koncertet kértek, megadtuk a módját a kezdésnek, és a befejezésnek is.
Függöny elhúzva a színpadon, csak a dobosunk ült a hangszerénél, mi hátul vártunk a színpad mögött, szintén egy függöny mögött. Tamás elkezdett játszani, és szikrázni éreztem a levegőt. Az a mérhetetlen vágy a csapattagok arcán… jó volt látni mindenkin, hogy alig várjuk, hogy itt, Kolozsváron, ahol talán sokkal igazibb magyar emberek élnek, és jöttek el a koncertre, mint amilyenek mi vagyunk, dicsérhessük Istent, és elmondhassuk, mit tett értünk.
Tamás játszott, aztán szépen sorban, kisebb szólózással egyenként előreugrottunk a színpadon mindannyian. Szerintem hatásos bevonuló volt. Kis bátorításra mindenki felállt a nézőtéren, és együtt mozdultunk, és azt gondolom, valóban jól vette ki magát a most először kihelyezett magyar zászló is a zongorámon. Szerintem máskor is visszük magunkkal, akárhova is megyünk.
A koncert pedig szépen elkezdett Istent imádó és magasztaló emberek közösségévé válni… elképesztő volt megélni. Az emberek nem akartak mást, mint Istent. Jó volt az előzetes felhajtás, és a várható felhajtás között megpihenni, és elcsendesedve Istennel lenni. Ahogy hallottam az emberek hangját, komolyan azt gondoltam, ilyen lesz a Mennyben is. Hatalmas kórus énekli majd velünk, hogy „Szent az Isten”.
A koncert végére azt hiszem, teljesen eggyé vált közönség és zenekar. És megint több volt mint zene, ez a mai koncert.
Ahogy menet közben végignéztem a csapaton, büszkeség töltött el, hogy részese lehetek Isten munkájának. A zenekar tagjainak arcán – énekesek és zenészek arcán egyaránt – valami, Istentől jövő csillogás, és öröm volt látható. Ahogyan az énekesek teljes erővel Istennek énekeltek, elképesztő volt. Látni, ahogy a zenészek többé váltak, mint zenészeknek lenni. Ahogyan táncolt és ugrált a basszusgitárosunk, vagy szemmel láthatóan „extázisban” játszott a dobosunk, mind-mind Istenért voltak.
A koncert végén pedig, ahogyan feljöttünk, úgy egyenként le is vonultunk a színpadról, és szépen beálltunk a közönség közé.
Mérhetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Ahogyan álltunk közöttük, és tapsoltunk a basszusgitár szólóra együtt, azt vettem észre, hogy idegen emberek paskolják a hátamat, a vállamat, és a „szép volt” kiáltások közepette ölelgetnek bennünket… megtisztelő volt.
Az utazás kezdete előtti félelmeim mind szerteszálltak már. Rájöttem, hogy semmit nem jelent az a Határ-nak nevezett bódé, ahol az útlevelet ellenőrzik és Románia felirat látható. Semmit nem jelentett már az sem, hogy áthaladva kis falvakon, mint például Magyarkapos, a település román nevében nem volt benne a „magyar” szó.
A határ ellenére azt éreztem, Magyarországon vagyunk. Talán sokkal inkább, mint a határ másik oldalán. Kolozsváron is otthon voltunk, otthon voltam.
Már most alig várom, hogy újra menjünk.
A fotózások nem könnyen értek véget, érdekes volt, hogy az emberek az egész csapatra kíváncsiak voltak. A csapattagok elé odatartott papírlapokra mindenkitől aláírást kértek, és jelezték, hogy Zilahon is lesz fesztivál, oda is várnak bennünket… :-) Rendkívül kedvesek voltak Magyar Barátaink.
A kavalkád közepette odajött valaki, és azt kérdezte: Szia, te nem HÉV gyülis vagy? Nem akartam elhinni! Biztos nagyon bután néztem, mire a lány bemutatkozott: Kinga vagyok. És beugrott, hogy a gyülekezet levelezőlistáján már írt ő is néhányszor. Az egyik kis „távtagunk”. Méghogy nincsenek barátaink 500 Km-re otthonról? :-)
