„Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem” (Zsoltár 32/7-8).
„Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsoltár 33/20-22).
„Az isteni szeretet azt jelenti, hogy Isten parancsai szerint élünk. A parancs, amint azt kezdettől hallottátok, így szól: az isteni szeretetnek megfelelően éljetek” (2. János 6).
Ma reggel többmindent is olvastam, mert bőven volt időm. Minden ismét a szeretet köré épült. Ahogyan imádkoztam, Isten olyan személyesen hozta elém a 33. Zsoltár néhány versét, hogy ismét éreztem: ez nekem (is) szól. Az én Atyám ismét bizonyított: nem hagy el, hanem vezet, és segít, hogy melyik úton kell járnom. Mindössze egy dolog múlik rajtam: az Isteni Szeretetnek megfelelően élek-e…
Kimondani, hogy szeretettel élek, és szeretettel nézek az emberekre, igen könnyű. Azonban igazán megélni… na, ez már nem gyenge feladat. Krisztus talán nem véletlenül helyezte a hangsúlyt a szeretetre – ha valaki Istentől jövő szeretettel tud feltöltekezni, és meg tudja élni ezt a szeretetet, valószínűleg mindenben király ember. De jó lenne itt tartani…
Mégis, sokszor az ember a családjában, és azok között az emberek között buktázik legnagyobbat, akiket szeret, és akikkel együtt él. Ha itt, a mindennapokban sem tudom tökéletesen megélni az isteni szeretetet, akkor igazán van még mit tanulnom…
Sajnos tudom, hogy hozzám hasonlóan sokan vannak így: hibázás, buktázás – csak nem vallják, nem ismerik be. Pedig, sokkal könnyebb utána jó útra lépni. Szerintem :-)
Reggel megnéztem a TV-ben valamelyik vallási műsort. Néha belepillantok, olykor még egész értelmes dolgok is elhangzanak benne – de a jó dolgokat eddig szinte kivétel nélkül csak és kizárólag fiataloktól hallottam a műsorban. Fiatalokban, akik igaz, hogy egyik, vagy másik egyházhoz tartozónak vallják magukat, mégis azon vannak, hogy a gyülekezetek közötti falakat lerombolják. Nagyon nemes, és becsülendő küldetés! Magam is ezen vagyok.
Ma egy középkorú pap beszélt. Még jó, hogy csak 5 percig, mert tutira elkapcsoltam volna. Ezt a kongó, üres, semmitmondó blablabalba dumát… mindig az volt a mondatok vége, hogy Isten nem olyan, mint amilyennek elképzeljük, hanem egészen, teljesen más. Ez még rendben is van. De igazából, aki látta a műsort az tudja megérteni, miért háborodok fel: az illető ember úgy beszélt Istenről, mint valami távoli, mítikus, elérhetetlen szent lényről, akivel én, halandó, senkiházi szutyok ember, soha a büdös életben nem fogok tudni kapcsolatba lépni. Nem mellékesen, az uriember beszédéből úgy vettem ki, mintha ő maga sem ismerné ezt az Istent, akitől inkább megpróbált elijeszteni, semmint közelebb segíteni Hozzá.
Aztán a családról is beszélt – bár ezen szintén kiakadtam, ugyanis az illető ember rendjében nem házasodnak a papok, mégis, olyan „remek”, és „hiteles” házassági és családi tanácsokat tudnak adni ezek az emberek… biztosan előjött a gonoszabbik énem, de egyszerűen feláll a hátamon a szőr, az ilyen dogmatikus, vallásos, élettelen dolgoktól, főleg, ha hiteltelen számomra.
Mondtam is Gabinak, hogy én nem valószínűleg nem azt az Istent ismerem, akiről a lelkész úr beszélt… majd igyekszem jobban tanulmányozni a Bibliát – nem úgy, ahogyan elképzeljük, hanem egészen, teljesen másként… :-) tudom, ez gonosz volt, de szép befejezés.
