A tegnapi bejegyzések nyomán még mindig gondolkodom, és a mai napon zajlott beszélgetéseim is tovább vitték bennem a gondolatokat az Egyházakat illetően…
Ma Gábornál és Csillánál töltöttük a nap egy részét, vagyis családostul elmentünk az Alcsútdobozon található Arborétumba kirándulni. Útba ejtettük a felcsúti focipályát, és a főnök házát is. :-) Semmi nagyzolás! Fantasztikus. Egyszerű, emberi.
Sétálás közben sokat beszélgettünk, mindenféléről. Az egyházakról, a zenéről, a jövőről. Nagy gondot okoz, hogy a korkülönbség igen jelentős sok gyülekezetben. Fiatalság kontra idősek. Könnyűzene kontra konzervatív Istentiszteletek. Mind megoldásra várnak… Azonban sokfelé valóban komoly a probléma, hiszen egyik oldal sem hajlandó, sem nem képes kompromisszumra. Sok idős ember úgy megy el a templomba, hogy már 30-40 éve azt reméli, hogy a fiatalok nem lesznek ott,vagy ha ott is lesznek, hangjukat sem lehet majd hallani. A másik oldal pedig hétről-hétre abban a reményben indul a templomba, hogy most talán többet fog kapni a megszokott liturgiánál. Talán választ kap a kérdéseire.
Nemrégen történt az alábbi eset: Bemerítést tartottak az egyik gyülekezetben. A fiatalok, akiket bemerítettek, elhívták barátaikat, tanáraikat, hogy megosszák velük az örömüket. A templomba járóknak ez a lépés fontos, és örömteli pillanat, hiszen jelképesen a régi, óemberüket eltemetik a hullámsírba, hogy új emberként „támadjanak” fel, ezzel is jelképesen Krisztus követésére „adják a fejüket”. A nem éppen templomba járók barátok, nem tudván, hogyan reagálják le főhősünk örömét, látva, hogy igen sokat jelent ez neki, és boldoggá teszi ez a fajta elkötelezés, a bemerítést megtapsolták – őszintén, mert így tudták kifejezni elismerésüket, tiszteletüket, hogy van, aki e modern időkben is felvállalja az Istenben való hitét.
A tapsra azonban egy kedves, idős bácsika, aki évmilliók óta a konzervatív liturgia híve, és igen fontosnak tartja, hogy minden „rendben” történjen, főleg egy ilyen jeles alkalmon, felállt, és habzó szájjal fröcsögte: „Itt nincs taps, ez templom!”
Nagyon elgondolkodtam a hallottak felett. Főleg, hogy aki elmesélte, ott volt, személyesen. Nem is tudom, mit várunk el tulajdonképpen az egyházaktól? Fejlődést? Mire fel? Egységet? Miért is? Egymás tiszteletben tartását, szeretetét? Mire alapozva?
Nyilván sokrétű dolog az efféle probléma, főleg a konzervatív gyülekezetekben, amelyek amúgy is kihalóban vannak, tekintve, hogy a fiatalok igényei megváltoztak. Emlékszem, én is sokkal könnyebben tudtam kiskoromban azonosulni a szabadságot élvező közösségekben. Amúgy sem bírom a kötöttségeket…
Nem tudom, mi lesz így a templomokkal. A külsőségek fontosabbak, mint az, ami valójában számít, és ami belül van. A megszokott, „kőbevésett” szabályok, a liturgia, az egyház szabályzata mind-mind felette áll Isten Igéjének és az igényeknek is.
Az Arborétum után Etyekre vettük az irányt, és egy remek fogadóban ebédeltünk, nagyon finoman főznek…
Délután még beugrottunk Édesanyámékhoz, hiszen közeleg az Anyák Napja, és mivel a hétvégénk már nagyon zsúfolt, előre megejtettük e jeles napot… Aztán még egy „kiadós” vásárlás, hiszen szombaton rokonok érkeznek hozzánk… Jó volt végre hazaérni, és aztán lefeküdni.
