Ma reggel a bölcsőde előtt érdekes momentumnak lehettem tanúja. Sétálok Nórikámmal, a bejárat felé. Velünk szemben idős néni, bottal a kezében. Ráncoktól barázdált a kézfeje, és az arca is. A szeme égszínkék, a háta kissé görnyedt. Legalább 80 évesnek néztem a nénit. Jött, szépen lassan, nem sietett. Rám nézett, aztán Nórira, aki valamit csacsogott éppen arról, hogy az úton körül kell nézni, ha át akarunk menni rajta… A néninek először a szemében láttam egy kis vidám mosolyt, majd a szája is mosolyra húzódott. Isten bizony, mintha ugyanarra gondoltunk volna: ő az „idős”, Nóri az „új” generáció… Egyikük már sokat megélt, sok tapasztalattól görnyedt háttal, lassan biceg az élet útján; másikuk a legkisebbek egyike, copfba fogott hajjal, vidáman nevetgélve, apa kezét fogva él – előtte az élet.
A néhány másodperc alatt lezajlott „találkozó” valahogy megfogott. Nem állítom, hogy én vagyok a két generáció között az összekötőkapocs, de azért nem lenne rossz annak lenni… Hatással lenni idősre és fiatalra – jó hatással lenni rájuk!
Ha már csak annyira sikerülne ez, hogy egy percre kiverhessük a fejünkből, hogy hogy is van általában az élet, „mert általában úgy van…”, és hogy NE „tegyünk ma olyat, amit megbánunk majd holnap”, akkor már boldog lennék…
De én ennél is többre vágyok… Olyan jó lenne összekapcsolni az embereket, időseket és fiatalokat... Nem, nem úgy, mint két kicsi lego, hanem úgy, hogy a közös nevező az Istenbe vetett hit, és a Szeretet legyen…
Pál apostol Korinthusiakhoz írt levelének egyik sora van bennem az elmúlt egy hét során, amikor is rengeteg dolog történt velünk, íme: „arra kérlek benneteket, és azt tanácsolom, hogy összhang és egyetértés uralkodjon közöttetek, amikor beszéltek! Ne legyen köztetek széthúzás, se pártoskodás, hanem tökéletesen kapcsolódjatok egymáshoz, mind a gondolkodásban, mind a céljaitokban!” (1. Korinthus 1/10).
No, kérem, van cél, amiért lehet újra küzdeni, futni, dolgozni. Egyetértés, összhang – a gondolkodásban, és a célokban egyaránt.
Ha az idős néni, akivel ma reggel találkoztunk, jó szívvel tudott rámosolyogni az alig két éves kislányra az utcán, akkor talán nincs veszve minden. Márpedig, így volt, a mosolya őszinte volt, és önzetlen - velem örült -, tehát VAN REMÉNY a jövőre nézve!
