A semmiből került elő. Egyszer csak előttem volt. Visszafojtott hangon, fogait összeszorítva kiabált, sziszegett, vagdalkozott szavaival; a szavak élesek voltak, kemények, csontig hatoltak. Olyan meglepett voltam, hogy mozdulni sem tudtam, csak a kezemben lévő friss péksütit tudtam elhajítani… Azonnal elment az étvágyam, s a gyomrom görcsbe szorult.
Hadonászott felém egy puskával, és azt hajtogatta, hogy furcsán nézek rá… Áruló! Senkiházi! Aljas! Szemétláda! - kiabálta, s ahogy egyre közelebbről ordított az arcomba, éreztem leheletét a bőrömön. A szemeit fürkésztem. Az agresszív támadás ellenére volt a szemeiben valami gyengéd, szeretetreméltó, furcsa csillogás, ami csak az ő szemében szokott lenni… Ilyen lenne az, amikor az áldozat ismeri gyilkosát?
Nem tudtam elhinni, hogy komolyan gondolja… A falhoz parancsolt. És azt kiabálta, forduljak neki háttal. Nem érdekelt, nem fordultam meg. Látni akartam, ahogyan meghúzza a ravaszt. Ha folynia kell a vérnek, hát legyen.
A nyakamon egyre erősebben lüktetett az ér. Furcsa volt az a zavarodottság, ami bennem volt. Úgy éreztem, közel van hozzám a halál, ugyanakkor valahogy biztosra vettem, hogy nem ez az a szituáció, ami a „story” végét jelenti…
Velem szemben ott állt ő. Úgy tűnt, csak egy végkimenetele lesz az eseménynek… Igazságtalannak éreztem a helyzetet. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, s paradoxon módon csak egy vers fogalmazódott meg bennem…
„Ölj meg, bátran taposs el,
Ne fojts vissza semmit, ne tartsd vissza erődet.
Lépj rám, én úgyis túlélem,
S ha mégis halnom kell, hát tudom, Kihez megyek...”
…Vállához emelte fegyverét, az egyik szemét becsukta, úgy célzott, egyenesen a két szemem közé. Most szólalt meg először csendesen, kimérten, mégis irgalmatlanul ridegen: „Kész. Rajt. TŰZ…” – hirtelen pedig előttem termett vakító fényességben az, akinek parancsba adták: vigyázzon rám, hogy lábamat se üssem meg a kőben.
Állt előttem, a hátát láttam, s a válla fölött néztem, ahogyan kezét maga előtt kinyújtva, tenyerét a fegyver előtt tartja, s az elementáris erővel útnak indult lövedék nekirontott a tenyerének, majd a földre hullva nagyot koppant.
A földre hullott töltényt bámultam. Némán felnéztem, de a fényesség megszűnt, s az őrangyalom már nem volt ott. Csak ő és én. S hirtelen olyan zavarodottnak tűnt, mint aki maga sem érti, miért akart kicsinálni. A puska a földre csúszott, ahogyan a keze, a szorításból ernyedten nyílt ki, s elfodrulva elindult az úton. Nem nézett hátra egy pillanatra sem. Kissé bizonytalan léptekkel ment, s tűnt el a sötétben….
Felébredtem, s úgy éreztem, az imént tán épp az én kezem szorította a fegyvert… Zsibbadt, és szúrt. A szívem hevesen vert, fülemben hallottam a szívem dobbanásait. Zihálva ültem fel az ágyban.
Csak egy álom volt… Egy rossz álom… A négy soros kis verset véltem hallani a fülemben újra és újra…
„Ölj meg, bátran taposs el,
Ne fojts vissza semmit, ne tartsd vissza erődet.
Lépj rám, én úgyis túlélem,
S ha mégis halnom kell, hát tudom, Kihez megyek...”
Élek! S az életem az Ő kezében van, aki mindent tud rólam! Tudja, hogy mi van a szívem mélyén… Látja, sőt, érzi amit én! Ha valaki, hát Ő igazán tudja, milyen az, ha ok nélkül kapja a pofont
és a vádlást…